2021. január 27., szerda

A férfi és a nő misztériumáról – másképpen

Zentai Teátrumi Napok: Férfi és nő

Nem szokványos előadással vett részt a Zentai Magyar Kamaraszínház Teátrum Neked! fesztiválján a Fővárosi Nagycirkusz pénteken este. A Férfi és nő című produkcióban különlegesen fonódik össze az artistaművészet és a színművészet, a versek és a zene. A műfaj meghatározása általuk, kissé körülíró módon, igen találó: szerelem szóban, énekben, mozgásban.

Gergely Árpád felvétele
Gergely Árpád felvétele

Az előadás a férfi és nő kapcsolatát járja körül – barátságot, szerelmet, szakítást, kibékülést –, és a szavak szintjén Radnóti Miklós szerelmi ciklusát veszi alapul. Leírható-e azonban ez az ősi, a mai napig megfejthetetlennek tűnő misztérium puszta szavakból álló mondatokba öntve? Létezik-e vajon egzakt tudomány vagy bármily furfangos filozófia, mely fel tudná tárni lényegét? Úgy vélem, aligha... Mint az igaz hit és minden más misztérium esetében, ezúttal is kénytelenek vagyunk elrugaszkodni a talajszinttől, ha csak a sejtés szintjén is megpróbáljuk közelíteni ezt a varázslatos, úgy a boldogság, mint a fájdalom által egekbe emelő – s olykor bizony onnan letaszító – „égi tűneményt”.

A tökéletességet bemutatni véleményem szerint elsősorban a két fiatal és végtelenül bájos artistának, Alton Sophie-nak és Szlavkovszki Zsoltnak sikerült – ami nyilvánvalóan Vincze Tünde és Mlinár Péter koreográfusok munkáját is dicséri. A maguk virtuozitásában is lélegzetelállító mutatványok, melyek hol lent a porondon, hol a magasban, egy szál fátylon pörögve követik egymást, hű mását vetítik elénk az érzelmek vad csapongásának, melyek egy férfi-nő kapcsolatának jellemzői. A két fiatal alaposan kitesz magáért; amit mutatnak, azt tökéletesen teszik – hogy időnként akadnak üresjáratok, az csak azt bizonyítja, hogy esetleg lehetne még dolgozni a koreográfián, bővítve azt.

Ami a „másik oldalt” illeti: Színészetről itt nem igazán beszélhetünk, inkább előadóművészetről; Liszi Melinda és Nagy Róbert Schäfer Szilveszter és Rázga Áron zenészek (zongora, hegedű) kíséretében verseket adnak elő elmondva és elénekelve. Az előadás kezdetén ez a szegmens is meggyőzőnek tűnik, mindkét fiatal színésznek kitűnő az orgánuma, a muzsikusok játékán pedig, pozitív értelemben, érezni a nagy rutint. Egy idő után azonban a dalok kezdenek egyre egysíkúbbá válni, és egyre nagyobb mennyiségű mézédes sziruppal vannak nyakon öntve (emellett számomra az is zavaró, hogy az előadók végig a kottatartóra szegezik tekintetüket – hol marad itt a szemek beszédes játéka?...). Összességében úgy érzem, az alapelképzelés kitűnő volt, de jócskán lehetne még finomítani, alakítani a produkción. (Persze attól is függ, milyen közönséget céloztak meg vele. Nem kevesen akadnak, akik imádják a mézédes öntetet. De gustibus...)

Az est második felében klasszikus, dinamikus artistaprodukciókat láthatott a közönség. Nagy Róbert konferálása mellett Dudás Zsolt zsonglőr, György Tibor, a Rieberger házaspár és a Duo Callis adta elő mutatványait.