Év végén akarva-akaratlanul mindannyian magunkba szállunk, s az eltelt esztendő elemezése mellett hajlamosak vagyunk a múlton elmerengni. A sportanekdoták, ezen belül is a vidám zentai történetek manapság már csak elbeszélések útján terjednek, s különféle évfordulókon, főleg a nosztalgikus veterántalálkozókon hangzanak el, sajnos azonban 1991 óta, amióta megfogyatkozott az itteni magyarság, ezek az elbeszélések is egyre jobban a ködbe vesznek.
A II. világháború után megváltozott társadalmi rendszerben megváltoztak a sportviszonyok is. Az újonnan alakított sportegyesületekben – melyek egységes, központi irányítással működtek – több szakágat alakítottak. Így volt ez Zentán is. A gyötrelmes kezdetek leküzdése után már 1945 nyarán a labdarúgók lejátszottak néhány barátságos mérkőzést, sőt vidékre is ellátogattak, fiákerrel vagy lovas kocsin. Ők voltak a legnépszerűbbek, körülöttük külön légkör alakult ki, hatalmas szurkolótáborral. A nézők tolongtak, hogy feljussanak a lelátókra, hisz esetenként 2000–2500 ember volt kíváncsi az „aranycsapat” szemet gyönyörködtető játékára. A mi fiaink voltak ők, mind zentaiak!
„Ez ugyanis egy olyan világ volt, melyben a mérkőzések befejeztével már nem ellenfélként, hanem barátként ültek le a vidéki játékosokkal, összetolván a kocsma (Csonka vendéglő, Boros, Bütyök, Hajduska, Hanyattlöki) asztalait, és kötelességnek számított a játékostársat az esetleges kirobbanó zenei kísérettel kivitelezett virtuskodásban megvédeni! – jegyezte fel anno az akkori sportkrónikás, Vámos István. – Abban az időben 11 testvér futott ki a pályára, és mindenkinek fájt, ha valaki kimaradt. Ők ugyanis nem állásért vagy pénzért fociztak. Úgy volt, hogy összedobták a pénzt egy liter borra, szendvicsre legfeljebb. És akkor nem kellett hajcsár, hogy húsz kört lefussanak, hajtották magukat az edzésen anélkül is… Volt olyan alkalom, hogy több száz szurkoló több kilométert is megtett értük gyalog, csak hogy láthassa mérkőzésüket, és szurkolhasson nekik… Akadt olyan is, aki annak reményében vette fel a mezt, hogy a lányok jobban érdeklődjenek iránta… Nemzetiségre, szociális helyzetre való tekintet nélkül összetartotta őket a foci… Azokért a szavakért, amelyekkel manapság illetik egymást a játékosok, abban az időben legalább egy pofon járt!”
Döme László
Nevezetes pedagógus, nagy sportkedvelő – fiatal korában maga is aktív sportoló – volt Döme László, s nem múlhatott el Zentán semmiféle sportrendezvény anélkül, hogy a tanító úr ott meg ne jelent volna. Virágjában kemény labdarúgóként ismerték, aki ugyancsak megkeserítette minden csatár életét, merthogy hátvédet játszott. Az volt a szokása, hogy a mérkőzés első percében keményen belegyalogolt a mit sem sejtő szélsőbe, elfektette a gyepen, s azután a lepihent játékost előzékenyen fölsegítette, udvariasan bemutatkozott: „Döme vagyok!”
Ezt a szokását – ti. a bemutatkozását – később szurkoló korában is alkalmazta. Mesélik, hogy egyszer egy vasárnap délután rangadó mérkőzést ment nézni a népkerti futballpályára. Mivel a Csonka kocsmája éppen útba esett, meg hát szomjas is volt a vasárnapi ebéd után, belépett a kocsmába egy hideg fröccsre. Ahogy ott iszogatott a söntés előtt, hallotta, hogy a mögötte levő asztalnál a vidéki drukkerek az ő nevét emlegetik. Az egyik kérkedve mondogatta: szeretne már azzal a híres Dömével megismerkedni, hogy bemutatkozzon neki – s közben valami sértő megjegyzést tett rá. A tanító úr nem szólt semmit. Leöntött még egy pohárral, aztán fizetett. Távozás előtt odalépett a társaság asztalához, s a kíváncsiskodó szurkolónak akkora pofont adott, hogy az székestül begurult az asztal alá. A tanító úr most sem tagadta meg önmagát. Benyúlt a terítő alá, kezet adott az ocsúdó vendégnek, és udvarias hangon így szólott: „Döme László vagyok… merthogy az előbb hiányolni tetszett.”
Örült-e a jó kapus?
A zentai labdarúgás két legnagyobb mókamestere minden kétséget kizáróan Buza Sándor és Fogaraš Božidar, ismertebb nevén Brljo volt. Történt egyszer, hogy az első félidőben igencsak elhúzott a Zenta ellenfele, s az öltözőben a legtöbb játékos némán hallgatott, búslakodott. Buza és Brljo nem tudták elviselni a csendet, egy kis tréfát eszeltek ki.
– Te Brljo, szerintem minden jó kapus egy kicsit bolond, aki ennyi gólt beszed! – kezdte jó hangosan Buza.
– Igazad van, barátom! Szerintem nem is kicsit, hanem nagyon is ütődöttek a jó kapusok! Mindegyiknek van valami rigolyája, s ha jobban belegondolok, nem is ütődöttek azok, hanem tiszta őrültek! – folytatta olyan hangon Brljo, hogy még a nagyothallók is tisztán értették minden szavát.
– Jól beszélsz, Brljo! Én nem is találkoztam még olyan jó kapussal, amelyiknek ki lenne mind a négy kereke.
Na, ezt már Jovović kapus, becenevén Bikini sem tűrhette szó nélkül:
– A fene vinne el titeket, ócsároltok itt a többiek előtt! Nem szégyellitek magatokat?!
Persze Brljo sem maradt adós a válasszal:
– Mi bajod van, Bikini? Buza meg én csak azt mondtuk, hogy a jó kapusok őrültek, de azt nem, hogy te a jók közé tartozol…
„El vagyok ájulva”
Akkoriban, amikor még az egységes szerb ligában futballozott a Zenta, Valjevón játszott a csapat a Metalac ellen, egy irgalmatlanul kemény mérkőzést. Hajtott az ellenfél, de a zentai csontbrigád (Buza, Vörös, Brljo és Homolya) vitézül állta az ostromot. Kekač, a legendás hírű kapus is keserítette szegény valjevói csatárokat, mert még a szemüket is kivédte. A mérkőzés vége felé – ő, aki pedig óvatosan került minden ütközést – úgy megszilajodott, hogy még ki is futott a kapujából, és a nagy kavarodás sűrűjében a labda helyett az ellenfél valamelyik játékosának a kókuszát akarta „kiöklözni”. Visszafutva a kapujába, odasúgta Brljónak:
– Jól kupán vágtam ám a centerüket!
Mire Brljo rámordult:
– Te bolond, nem látod, hogy a Homolyát ütötted le?
Valóban, az ütéstől-e, a fáradtságtól-e, vagy tán időnyerés céljából, Homolya lepihent a gyepre. Élesztgették, legyezgették, de semmire sem mozdult. A szőrösszívű és dörzsölt játékvezető azonban egy cseppet sem hatódott meg a hátvéd sorsán, és igen erélyes hangon követelte, hogy a sérült játékost takarítsák le a pályáról. Éppen Kurfisnak és Pintérnek, a két papírsúlyú zentai futballistának parancsolta ezt, akik Homolyát nemhogy vinni, hanem még mozdítani sem bírták. Hogy azonban mégis mutassanak valami hajlandóságot, a cingár Kurfis odahajolt Homolyához, és kérlelni kezdte:
– Ferikém, Ferikém! Keljél föl! Szólt a bíró.
Mire Homolya ezt súgta vissza:
– Nem bírok, kiskomám! Hát nem látod? El vagyok ájulva.
„Tribli”
Tizenéve lehetett már 1976 táján, hogy az akkori Zenta csapatában egy keménykötésű, csupa szív védőjátékos is futballozott, akit hihetetlen munkabírása miatt a labdarúgás napszámosának tartottak. Ha kellett, a kapu előtt rombolt, ha meg lehetett, hosszú, száraz, sallangmentes rúgásaival az elöl ólálkodó csatárokat tömte. Mindene megvolt, ami a futballhoz kellett: esze, szíve, bátorsága, taktikai érzéke, csak éppen a technikával állt egy kicsit hadilábon. Ezt a mesterségbeli ügyességet szerette volna még elsajátítani, főleg a szerelés meg a cselezés technikájának tudományát magáévá tenni.
Ki máshoz fordult volna hát, mint a szakma legilletékesebbjéhez: a már kopaszodó Juhász Lajoshoz (1934-től 1955-ig aktív futballista volt, s hívták őt anno 1939-ben a belgrádi BSK-ba, 1943-ban a budapesti FTC-be is, de ő maradt, nem hagyta itt a baráti körét semmi pénzért), az egykori labdatáncoltató ördöngös balszélsőhöz, akinek testcseleit a legrafináltabb futballisták is megették, s lábujjdriblijeit, bokatrükkjeit sárgulva kísérték a hoppon maradt és már a félpályán elfektetett védőjátékosok.
Lajos szerette a cseleket, hát cselezett. De szerette a bort is, így aztán, amikor a szóban forgó védőjátékos hozzá fordult szakmai tanácsért, Juhász nyomban a Royal kávéházat ajánlotta, ahol meg is lehetne ejteni a tapasztalatátadást, természetesen játékostársa kontójára. Be is ültek hát, s a fedezet fizetett, Juhász pedig – csupa egyébről csevegve – egymás után dűtögette befelé a poharakat. A hatodik-hetedik spriccer után vidám állapotba keveredve egyszer csak felállt azzal, hogy neki most már mennie kell, nem maradhat tovább.
– De hát, Lajoskám… – tartóztatta volna az asztaltársa. – Magyarázd el nekem, hogy is mennek azok a cselek! Hogyan driblized ki a bekkeket meg a halfokat?
– Hogy is? – révedt el Lajos kissé elnehezülő szempillákkal, majd hozzáfűzte: – Hát valahogy így, ahogyan most téged, kiskomám! – fejezte be az öreg futballróka a szakmai továbbképzést.
A driblikirály 60 éves I.
Nyolcvanéves korában megkérdezték Kiss Frigyes fogorvost, aki a zentai labdarúgóklub intézője volt 40 éven keresztül, szerinte ki volt minden idők legjobb zentai labdarúgója. Ő egyből rávágta: hát a Lunde, a Doktor, az Ember, a Tyólyó, azaz az 1919-es születésű Juhász Lajos, mert őt becézték így fénykorában. Juhász Lajos zentai mókamester így emlékezett vissza egyik emlékezetes történetére még az 1941–42-es évekből amikor a ZAK Zenta csapata a NB II. Zrínyi csoportjában focizott (1941–1942-ben 3×14 csapat szerepelt az NB II. bajnokságban: Mátyás, Rákóczi, Zrínyi):
„A 40-es évek elején a ZAK kitűnő jobbhátvédje, Bicskei Tibor, a Sárkirály (becenevét arról kapta, hogy a legnehezebb helyzetekben is, akár esőtől felázott sártengerben, akár csúszós, fagyos talajon is pontos labdákat tudott adni, és hibátlanul szerelt) volt a legjobb sakkozó a csapatban. Nekem fogalmam sem volt a sakkról. Sopronban játszottunk a Soproni FAC csapatával. Rengeteg szabadidőnk volt, s talán unaloműzésből egyszer csak azt mondja nagy hangon a Bicskei: »Emberek, egy liter bort fizetek annak, aki engem legyőz a 64 mezős játékban.« No, mondom, öcsém, ezért megmérkőzök veled (csak később tudtam meg, hogy a sakktáblán 64 kocka, azaz mező van…). Tudván, hogy Bicskei milyen jól játszik, a többiek is fogadást kínáltak egy-egy liter bor erejéig, én meg elfogadtam. Elkezdődött a játék. Én rendre ugyanazt a lépést tettem meg, mint Bicskei, csak ellenkező színű bábukkal. Míg ment a tükörfelállás, addig nem volt baj. Attól kezdve azonban nem húztam többet, csak néztem a táblát. No, lépj már – mondta türelmetlenül. Várjál – válaszoltam. – Nem futball ez, ezt jól meg kell gondolni. A következő 60 percben csak néztem elmélyülten a bábukat. Ő meg várt, várt, majd egyik pillanatban fölugrott, összelökte a bábukat, és azt mondta: »Feladom, mert nekem nincs türelmem arra, hogy kivárjam, míg te meggondolod.« Hát ilyesmi is megtörtént a hosszú labdarúgó-pályafutásom alatt, de a nehézségek és a nélkülözések ellenére most minderre visszaemlékezve ezek nagyon szép évek voltak! A megnyert bort természetesen megosztottam a csapattársakkal, amit jó légkörben, igazi baráti hangulatban, viccelődve fogyasztottunk el…”
A driblikirály 60 éves II.
1950–51-ben Vajdaságban a labdarúgó-szövetség (FSV) kimutatása szerint 414 labdarúgóklub és 12 600 igazolt játékos volt. Ebben az évben tartották meg először az egységes Vajdasági Labdarúgóliga bajnokságát (március 12. – szeptember 24.). Nagy meglepetésre a bajnok azonos ponttal, de jobb gólkülönbséggel a Zenta csapata lett. A versenyzés a bajnoki címért végig feszült légkörben és bizonytalanságban folyt le. Az utolsó fordulóban a favoritnak számító újvidéki Budućnost (később Trgovački, majd FK Novi Sad) váratlanul vereséget szenvedett az újvidéki Egységtől, a palánkai Bácska pedig otthonában győzte le a bajnokesélyes inđijai Željezničart, a Zenta viszont győzött, bajnok lett, s bejutott a Szerb Ligába. A bajnoki forduló keretén belül Újvidéken játszott a Zenta a Budućnost ellen. Juhász Lajos szerint ez volt élete talán egyik legjobb meccse. A Zenta 2:1-re nyert, s mindkét gólt Juhász lőtte, a megítélt tizenegyest Vučković az égbe lőtte. Fogaraš Božidar – Brljo csapattárs így emlékezett vissza erre a mérkőzésre: „A kezdésre vonultunk ki, amikor odajött mellém a Doktor, és azt mondta: Ahogy megkapod a labdát, azonnal add nekem mert Kecskés Geda sok fröccsöt és 1000 dinárt ígért minden gól után. Nagy pénz volt az akkor, körülbelül a havi fizetéssel egyenlő. Amint labdához jutottam, a 2. percben rögtön hozzá passzoltam, ő meg öt védőt kicselezve, a kapust elfektetve gólt lőtt. Tíz perc múlva ugyanez ismétlődött meg. Rá öt percre ismét elfutott, de akkor felvágták a 16-osban, és 11-est ítéltek javunkra. Mondom neki, rúgd, te Lajos! Mire így válaszolt: Mi a fenének, a Gedának úgysincs több pénze, mint 2000 dinár… Hát, a driblitudása mellett humorérzéke is volt a mókamesternek.”
A driblikirály 60 éves III.
A zentai futball mindig szegény volt. Sosem volt elég pénz, s ezért prémium sem. Fröccs- meg spriccerprémium az igen, azt már a szurkolók adták össze. Történt egyszer, amikor már a Szerb Ligában futballozott a Zenta csapata (1950/51) a nehezebbnél nehezebb ellenfelek ellen (niši Radnički, kragujevaci Radnički, valjevói Budućnost, čačaki Borac, zaječari Timok, Kosovska Mitrovica-i Trepča, leskovaci Dubočica stb.), hogy az egyik igen fontos mérkőzés előtt Krivokapić Duka, a klub elnöke a következővel rukkolt ki: „Lunde, 1000 dinárt kapsz minden gól után, csak rúgjál egy-két gólt, mert nagyon kellene a győzelem!” Amikor a negyediket is belőtte, odasétált a partvonal mellé, és kiszólt: „Főnök, van még pénz?” Az elnök nyíltan megmondta, hogy nincs, hiszen már ez is meghaladta a havi fizetését. Juhász nem is lőtt több gólt azon a mérkőzésen…
