2024. március 29., péntek

Kíváncsi Fáncsi?

Ön szerint ormányával vagy a szájával szopik a kiselefánt? Milyen hal a szardínia? Miért nem alszik a tehén? Miért „kosarazzák ki” a hívatlan kérőt?  Miért akt a ruhátlan test? Mióta van színházjegy?

Fekete J. József

Fekete J. József

Hát, kedves újságolvasó, amennyiben Önben is fölmerültek ilyen, vagy ennél bizarrabb kérdések, akkor  Ön bizonyára érdeklődő, kíváncsi teremtmény, aki többet szeretne kapni a világtól, mint amennyit az látszólag kínál. Talán olyan, mint Kíváncsi Fáncsi, a múlt század nyolcvanas éveinek második felében futó magyar rajzfilmsorozat hőse.

Valójában nem ismerem a rajzfilmet, amikor vetítették, nem érdekelt, a fiam még kicsi volt hozzá, utána meg kinőtte.

Most az unokámat figyelem. Minden második másodpercben új impulzusra van igénye, minden érdekli, ami a környezetében fölbukkan, vagyis kíváncsi. Nem Fáncsi, Luca. Tizedik hónapos, tehát olyannyira kíváncsi, hogy két másodpercen át nem nyugszik.

Most kérdem, közülünk ki ennyire érdeklődő a világra? Senki. A felnőtt ember befészkelt a saját, intim környezetébe, amennyiben bármilyen ügyben tájékozódni szeretne, belekattint a mobiljába, a táblagépébe, a számítógépébe, és máris a képernyőn a pontos válasz. Hm. Ezt a „pontost” tegyük idézőjelbe. Inkább maradjunk annyiban, hogy többé-kevésbé hiteles információkhoz jut „guglizás” közben. Ami, mondjuk, jó kiindulópont érdeklődésünk további kiegészítéséhez, ám meddig tart a kíváncsiságunk? Az első beszerzett információig. Attól tovább már nem, a kíváncsiságunk az első hitelesnek tűnő adat megszerzésével megszűnik, mert biztosak vagyunk benne, hogy akkor is előhívhatjuk, ha legközelebb szükségünk lenne rá, bár ennek csekély a valószínűsége. Pedig bármi bárhol bármikor megtalálható.

Amikor egyetemre iratkozásom során – akkoriban ebből nem csináltak különösebb szertartást –, egy jelentéktelen terembe összezsúfolva – én arról képzelegtem, hogy negyedóra múltával lapátot osztanak nekünk és kivezényelnek bennünket valami közmunkára –, a későbbi kedvenc tanárom azzal fogadott bennünket, hogy alkalmunk nyílt a könyvtár használata megismerésére a következő négy évben. Köpni, nyelni nem tudtam, négy évig a könyvtár használatát tanulni, ráadásul nem is könyvtárosnak készültem!

Négy évtizednél több elmúlt ettől a gólyafogadástól, ám továbbra is az általam nagyra becsült Szeli tanár úr szavai járnak eszemben, kissé módosítva: azt kell tudnod, hol találod a számodra fontos adatot, tényt, véleményt, ezek híján nehezen alkothatsz véleményt.

Igazi kíváncsiságot nem látok magam körül, egyedül az unokám szemében. A felnőttek elfásultak, elbambultak, az információs sztrádáról a sehová se vezető szárnyvonalakra menekülnek, legfeljebb egy tévéhíradó jut el hozzájuk. Ennek okát, miértjét, lehetséges következményeit nálam okosabb, tájékozottabb és bölcsebb emberek már összefoglalták, botorság lenne a babérjaikra törni. Viszont eszembe jutott a dologról egy rádiós sorozat, a Kíváncsiak klubja. 1953 végén indult a sorozat, az első felhívást követően ömlöttek a kérdések, kisgyerekektől nyugdíjasokig érdeklődtek sokan a tudomány számos ágazata témáiban, amelyekre egy polihisztor könyvtáros, Dr. Bélley Pál válaszolt, kedvesen, közérthetően, humorral. A Magyar Rádió közkedvelt műsora a szerző korai halála miatt megszakadt, ám mindaz, amit a hallgatók elé tárt, ma is olvasható (http://mek.niif.hu/00000/00057/html/index.htm) . Érdemes beleolvasni, például a következőkért:

„Mióta használnak szappant?

Liebig*, a nagy német kémikus mondása szerint, valamely nép kultúrájának legbiztosabb mértéke a szappanfogyasztás nagysága.

Hangzatos mondás, csakhogy nem egészen igaz. Számos ősi kultúrát ismerünk, melyben nem használták a szappant, de ismerték a fürdést. A görögök és rómaiak fürdőikben szappan helyett bizonyos földfajtákat, alkáli tartalmú anyagokat használtak; ezt illatosították is. Egyszerű »toalettszappan« volt a babliszt.

Hát a ruhát mivel mosták? Legtöbbször csak »folyóvízben«, patakokban vagy folyók partján; sulykolással távolították el a ruhából a szennyeződést. A fűre kiteregetett ruhát aztán a nap szívta szép fehérre. Nauszikaa, a phaiák királylány éppen ruhát mos társnőivel a tengerparton, amikor rátalál a hajótörött Odüsszeuszra. Gudrun, a fogoly germán hercegnő viszont kényszermunka gyanánt végzi a mosást – és az Északi-tenger hidegebb, mint a Földközi!

Már az ókorban is tisztították azonban a ruhát vegyszeres úton. Az úgynevezett »derítőföld« vagy »kallóföld« magába veszi a gyapjúból a zsírt, a lúgok a zsírral pedig oldható vegyületeket alkotnak. A fahamuból készült lúgot évezredekig használták ruha mosására. Ismerték a habzó anyagot tartalmazó szappangyökeret is.

Az idősebb Plinius szerint szappant vagyis sapo-t először a gallok és a germánok készítettek, de nem tisztálkodásra, hanem a hajuk szőkítésére. A mai értelemben vett szappan első biztos említése 385-ből származik. 800 táján már általánosan elterjedt a szappanfőzés. Faggyút és hamuzsírt főztek össze nagy üstökben. A kenőszappant a 12. század óta ismerik.

A faggyúból főzött szappanok bizony nem voltak kellemes illatúak. A kemény toalettszappant az arabok találták fel, olívaolajból és fahamu lúgjából készítették. Illatosították is, de ezt az import luxuscikket csak a jómódú emberek tudták megvásárolni.

A múlt században terjedt el jobban a növényolajból készült szappan. Nagyüzemi gyártása William H. Lever nevéhez fűződik. Nemcsak kellemesebb illatú és jobban habzik, mint a faggyúszappan, hanem olcsóbb is, különösen ha melléktermékét, a glicerint nem hagyják benne, hanem só hozzáadásával kicsapatják belőle. A glicerin a robbanóanyagok gyártásának fontos alapanyaga. Az élelmes Mr. Lever néhány év alatt milliomos lett. Fritz Henkel pedig a mosószódát keverte vízüveggel – ő a mosópor atyja.”

Lám, miket meg nem tudunk a Kíváncsiak Klubjából! Kíváncsi lennék, mennyit kellene keresgélni az interneten, hogy egybegyűjtsük mindazt az információt, amit ez a rövidke cikk tartalmaz.



*               Justus von Liebig