2021. április 18., vasárnap

Huszonöt éves a palicsi filmfesztivál

Az idén jubiláló Európai Filmek Fesztiválja szombaton kezdődik. Huszonöt év, két és fél évtized, azaz negyed évszázad. Mára kimondhatjuk, hogy a palicsi filmfesztivál hosszú múltra tekint vissza.

Fotó: Ótos András
Fotó: Ótos András

Az első vetítésekre 1992-ben került sor. Ekkor már dúlt a délszláv háború, ebben az évben lett kikiáltva az ún. harmadik Jugoszlávia, óriási méreteket öltött a nacionalizmus, a polgárok akkoriban nem elmentek az országból, hanem elmenekültek, akik pedig maradtak, azok a hiperinfláció következtében a puszta megélhetésért küzdöttek. Nem volt semmilyen jövőkép sem. Szinte hihetetlen, hogy mégis akadtak olyanok, akik a kultúrát minden nehézség fölé próbálták emelni. Radoslav Zelenovićtyal, a palicsi filmfesztivál eddigi és újraválasztott igazgatójával tavaly készítettünk interjút. Ebben visszaemlékezett arra, hogy azok az idők semmiképp sem kedveztek egy nemzetközi filmfesztivál megindításához. Elmondása szerint Blažo Perović, a Szabadegyetem korábbi igazgatója, felkereste őt 1992-ben, és elmentek Palicsra, hogy megnézzék, milyenek a feltételek. Akkoriban Palics, a valamikori közkedvelt üdülőhely, egyre siralmasabb látványt nyújtott, a nyári színpad elhagyatottan állt, alig lehetett megközelíteni. Ráadásul májusban az ország ellen szankciók léptek életbe. Radoslav Zelenović – akit júniusban megválasztottak a Jugoszláv Filmmúzeum igazgatójává – és Blažo Perović mégis elhatározták, hogy júliusban egy kis retrospektív vetítést szerveznek a Jugoszláv Filmmúzeum filmjeiből. Ehhez kérték a város támogatását. Ez az első próbálkozás nem zajlott le simán, az egyik film vetítésénél elment a hang, ha pedig volt, akkor alatta egy rádióállomás hallatszott.

A következő években sem haladtak túl jól a dolgok, 1996-ban kimaradt a fesztivál, mert nem volt rá pénz, a szervezők azonban nem adták fel. Rendületlenül hittek Palicsban és a filmfesztiválban. A NATO 1999 márciusában kezdte el bombázni Szerbiát, és Palicsot is találat érte. Manapság szinte elképzelhetetlennek tűnik, de még ebben az évben is megtartották a fesztivált, a szervezők elrettenthetetlenek voltak, egy évre rá pedig Lifka Sándor előtt tisztelegve életműdíjat alapítottak. Az első Lifka Sándor-díjakat Milena Dravić és Jancsó Miklós vették át. A mai napig is minden évben két Lifka-díjat ítélnek oda, egyiket a jugoszláv kinematográfia nagyjainak, a másikat pedig külföldi alkotóknak. Lassan kezdett kialakulni a palicsi filmfesztivál arculata, habár a program még nagyon vegyes és szerteágazó volt, a népszerűbb amerikai és elvontabb európai filmeket is csaknem összeolvasztva vetítették.

A nagy fordulópont 2003-ban, azaz 15 éve történt. Merész lépésre szánták el magukat a szervezők: eldöntötték, hogy ezentúl kizárólag európai filmeket mutatnak be. Ez bármennyire is logikusnak tűnt – elvégre az európai filmek feszegetik leginkább a bennünket is érintő témákat – mégis izgultak, mert nem tudták, hogyan fogadja majd ezt a közönség és a média. Mit szólnak majd ahhoz, hogy a felkapottabb amerikai filmek helyett kevésbé ismert európai filmeket vetítenek. A fő kérdés az volt, vajon sikerül-e a nézők érdeklődését felcsigázni, és megszerettetni velük az európai filmeket. Gyorsan kiderült, hogy ez a döntés telitalálat lett. A filmalkotók is üdvözölték, szívesen jöttek Palicsra, a nézők pedig egyre nagyobb érdeklődést tanúsítottak az európai alkotások iránt.

A palicsi filmfesztivál több mint tizenöt éve kiemelten kíséri a magyar filmeket is. Minden évben külön programrész mutatja be az új magyar alkotásokat, és ez lett az egyik leglátogatottabb programrész. Ennek köszönhetően nem csupán számos magyar filmes fordult meg Palicson – például Szabó István, Bacsó Péter, Fliegauf Bence, Pálfi György, Hajdú Szabolcs, Mundruczó Kornél, Till Attila, Csányi Sándor – hanem a fesztiváli közönség egy igényes keresztmetszetet kapott a magyar filmgyártás átalakulásáról is.

Talán lehetne a filmfesztivált sokkal kevesebb bonyodalom árán Szabadkán is megtartani, de a szervezők kifejezetten ragaszkodnak Palicshoz, mint fesztiválközponthoz. Tudták azt is, hogy csak nagy erőfeszítésekkel lehet megfelelő körülményeket biztosítani és vonzóvá tenni a fesztivál helyszíneit.

Korábban a hotelek sem voltak túl jó állapotban, a hírességeket márpedig nem lehet akárhol elszállásolni és akárhogyan vendégül látni, ha azt akarjuk, hogy a fesztivál jó hírét vigyék a világba. Az infrastruktúra minden évben téma, de a szervezők úgy vélik, hogy épp a fesztivál járult hozzá a fejlődéséhez. Sokan fájlalják, hogy a tóban még mindig nem ajánlatos fürdeni, viszont fel lett újítva a nyári színpad és az Abbázia mozi is. Az idei sajtótájékoztatón az is elhangzott, hogy amint megoldódik a Vigadó nagytermének klimatizációja, a fesztivál szinte teljes egészében Palicsra költözik. A filmalkotók, vendégek pedig a saját elmondásuk szerint szeretnek Palicson, mert sokkal nyugalmasabb, békésebb és lazább a hangulat, mint más fesztiválokon. Alkalmuk nyílik nagy beszélgetésekre más alkotókkal is. Egyesek azt mesélték, hogy nem épp minden filmes szereti a nagy felhajtást és a csillogást, egy ilyen helyszínen, mint amilyen Palics, sokkal kellemesebben érzik magukat. Radoslav Zelenovićtól tudhatjuk, hogy például Roy Andersson kerüli a fesztiválokat, Palicsra mégis eljött és ez tiszteletet érdemel. Dietrich Brüggemann német rendező pedig több ízben járt Palicson, és arról is beszélt, hogy amíg a Cannes-i a fényűzésről és a gazdagságról szól, addig a palicsi sokkal őszintébb. Azt is mondta, hogy ha eljönne a világ vége, akkor Palicson szeretne tartózkodni.

A palicsi filmfesztivál immár létjogosultságot és elismerést nyert európai szinten. Sikeres, izgalmas, és sokak szerint ez mindaddig így is lesz, amíg olyanok vezetik, akik megszállottan szeretik a filmeket.