Kisebbségi létünk csaknem száz éves történelme tele van fehér foltokkal, válaszra váró kérdésekkel, eddig feltáratlan eseményekkel. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen voltak korok, amikor bizonyos témák feszegetése nem volt ajánlatos vagy egyenesen retorziókat vont maga után. Közben a források eltünedeztek, megsemmisültek, a szemtanúk pedig lassan eltávoznak az élők sorából. Épp ezért mindig örvendetes esemény egy olyan kötet megjelenése, amely a délvidéki magyarok múltját kívánja bemutatni. Ezek közé tartozik a tavaly megjelent Kérdések és látleletek című könyv, amelyet Csorba Béla írásait tartalmazza. Csorba Bélát nem kell bemutatni, hiszen közéletünk egyik oszlopos tagját tisztelhetjük benne, aki nem mellesleg hosszú pályája során sokat tett történelmünk ezen fehér foltjainak feltárásáért. Különösen kiemelkedő az 1944–45-ös partizán vérengzések terén végzett kutatómunkája. Így nagy elvárásokkal vettük kézbe ezt a mintegy 220 oldalas művet.
A kötet válogatás a szerző elmúlt két évtizedben megjelent történelmi tárgyú tanulmányaiból, esszéiből és kritikáiból, amelyek különböző délvidéki lapokban és folyóiratokban jelentek meg, mint a Híd, a Létünk vagy éppen a Kilátó. Az írások négy egységre vannak bontva témájuk szerint. Az első a Trianon ajándéka címet viseli, és olyan írásokat gyűjt össze, amelyek a békediktátumot követő néhány esztendővel, különösen az 1923-as évvel foglalkoznak. Sinkó köpönyege cím alatt Sinkó Ervin sajátos viszonyulását ismerhetjük meg a kommunista ideológiához, amelynek központi élményei az író kecskeméti városparancsnokoskodása alatt történt események, Kun Béla rövid idejű diktatúrája idején. A könyv legterjedelmesebb része a titói korszakkal foglalkozik. Itt egyaránt olvashatunk írásokat a partizánok álltal létrehozott haláltáborokról, a besúgóhálózatokról és arról, hogy miként lehetetlenítették el a Symposion-mozgalmat. Mindezt Ügynökerdők címen olvashatjuk. A könyv utolsó egységében olyan szerb szerzők által írt vagy szerb nyelven megjelent könyvekről, újságcikkekről és interjúkról olvashatunk, amelyek a délvidéki magyarokról szólnak. Ebben a Kinyújtott és levágott kezek című részben Miloš Crnjanski magyarellenes cikksorozatától jutunk el egy a magyar történelemről 2002-ben megjelent könyvig, amelyet történész szerzői a szerb közönségnek szántak.
A könyv talán legnagyobb újdonságát történelmünkkel kapcsolatban a Mikor kezdtem a nagy vízen utazni...” című tanulmány nyújtja. Jól ismert, hogy a trianoni határok meghúzása után értelmiségiek és hűségesküre kötelezett hivatalnokok tömegei menekültek a kisebbségi lét elől Magyarországra, és ott évekig vagonokban kellett tengetniük életüket. Kevesen tudják azonban, hogy a 20-as évek elején vidékünkről a kilátástalan anyagi helyzet és a délszláv állam elnyomó politikája miatt Argentínába, Brazíliába, Chilébe, valamint más dél- és észak-amerikai országba utaztak ki és próbáltak szerencsét a délvidéki magyarok és németek, többségükben mezőgazdasági munkások. Csorba Béla a korabeli dél-bácskai sajtó segítségével mutatja be, hogyan hirdették a hajózási ügynökségek olcsó jegyeiket a kivándorlóknak, és azt, hogy a szigorú szerb hatóságok milyen előzékenyen állították ki a kivándorlóknak az útleveleket. Döbbenetes adat, hogy 1921 és 1930 között 15 040 magyar és 29 083 német hagyta el szülőföldjét, hogy az Újvilágban találja meg boldogulását, de sajnos ez sokszor tragédiákat vont maga után, amire sok példa van a tanulmányban.
A legizgalmasabb olvasmányok mégis az Ügynökerdők cím alatt sorakozó írások. Csorba itt a titói Jugoszláviát úgy mutatja be, mint egy totalitárius rendszert, amely „mindvégig úgy működött, mint Ceausescué, legfeljebb nálunk a vasmarok engedett egy kicsit a szorításából Ranković bukását követően, hogy aztán a lengyelországi mozgolódások hatására, a marsall halála után, újra szigorodjon a megfigyelés.” A fejezet címétől azt várnánk, hogy a jugoszláv besúgóhálózatba kapunk betekintést, de ez lehetetlen, mert ahogy a szerző írja: „...nálunk mindmáig késik a tényleges rendszerváltás, a mai, a tegnapi és a tegnapelőtti hatalmi elit közötti uralomátvételek során a hatalom mélystruktúráiban tényleges törés sosem volt, ennélfogva az ügynökhálózat átvilágítása, a dokumentumok nyilvánosságra hozása érdemben el sem kezdődhetett.” Így Csorba azt a megoldást választja, hogy erdélyi szerzők művei révén mutatja be a „Kárpátok géniuszának” uralmát, mert a szerző meggyőződése, hogy a jugoszláv és a román kommunista rendszer működése hasonló volt. Ezért úgy olvashatunk az erdélyi magyarok sanyarú sorsáról, hogy közben a román példa révén átlátjuk a jugoszláv „ügynökerdőket”.
Végezetül elmondhatjuk, hogy bármilyen nagyok is voltak az elvárásaink, azokat messzemenően kielégíti ez a könyv. Mint ahogy címe is sugallja, a rövidebb esszék, tanulmányok, kritikák felvillantanak egy-egy problémát, kérdéseket vetnek fel, röviden ismertetnek egy kevésbé kutatott témát, hogy az olvasónak felkeltsék az érdeklődését, így aztán ezek az írások egy-egy egység végére érve átfogóbb képpé állnak össze és látleletet adnak közösségünk állapotáról egy adott korban. Ezért hasznos és nem mellesleg érdekes olvasmány mindenkinek, aki kicsit is kíváncsi történelmünk fel nem tárt eseményeire, fehér foltjaira, legyen az csak a régi korok szerelmese vagy a történelmet hivatásszerűen tanulmányozó személy.
