FOLYTATÁSOS TÁRCA 2.

Karlócán eldöntötték

Szabó József

2018. január 23., 18:10 >> 2018. január 23., 19:11

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

A mi vidékünk, a mai Bácska és a Bánát (Bánság) mellékhadszíntérnek számított az 1848-as és 1849-es szabadságharcban. Elődeink ellenben egész biztosan másként látták és élték, de inkább szenvedték meg az akkori eseményeket. Nekik valószínűleg ez a táj a főhadszínteret jelentette, hiszen a harcok itt kezdődtek meg, ráadásul jóval korábban, mint az ország más részeiben. A Bécs és Belgrád támogatását élvező dél-magyarországi szerbek ugyanis – a saját függetlenségi törekvéseikkel összhangban – elsőként fogtak fegyvert, lázadtak fel a törvényes hatalom ellen, amit a többségük helyesnek tartott. A Délvidéken belháborúvá terebélyesedett konfliktus mérhetetlen pusztításokkal járt; a Bácska és a Bánát a legtöbbet szenvedett térségek közé került. A kezdeti kisebb-nagyobb zavargásokat, villongásokat, csetepatékat, összetűzéseket és atrocitásokat idővel – miként az a forradalom és szabadságharc kezdetének közelgő 170. évfordulója alkalmából készült írásból is kiderül – csaták, ütközetek, ostromok sokasága követte a térségünkben. Az eseményeket összefoglaló tárcánkat folytatásokban közöljük.
A helyzet azután mérgesedett el, hogy a magyar országgyűlés és Kossuth (áprilisban) elutasította a magyarországi szerbek 1848 márciusában megfogalmazott követeléseinek legfontosabbikát.

Karlóca

Nevezetesen azt, hogy a magyarral egyenrangú nemzetként ismerjék el őket. Pedig kérésük teljesítéséért cserébe április elején még azt is megígérték, hogy ezentúl „csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk”.
A visszautasítás után a forradalom kirobbanásakor tapasztalt magyarbarát hangulat gyorsan az ellenkezőjére fordult a szerbség körében. A magyarellenességüket – Bécs és Belgrád biztatására – hamarosan fegyveres felkeléssé, lázadássá változtatták.
Előbb azonban a – részleges török uralom miatt korlátozott önállóságú – Szerb Fejedelemségből ügynökök százai érkeztek vidékünkre, hogy az itteni nemzettársaikat, a helyi támogatóik segítségével, szembefordítsák gróf Batthyány Lajos miniszterelnök kormányával és a magyarokkal.

Sztratimirovics György

Sztratimirovics György

A saját követeléseikhez ragaszkodó feltüzelt szerbek képviselőinek egy népes csoportja (de nem a többsége) kezdetnek nagy horderejű határozatokat fogadott el a közösségük számára legfontosabbnak ítélt ügyekben. Erre a katonai határőrvidékhez (következésképpen bécsi igazgatás alá) tartozó szerémségi Karlócán (Сремски Карловци) május 13-án és 15-én megtartott nemzeti kongresszusukon (népgyűlésen) került sor. A résztvevők egyebek mellett kinyilvánították a „politikailag szabad és független” (vagyis az önálló) szerb nemzet létét.
A népük akaratára hivatkozva ugyanakkor kikiáltották a különálló államukat, a Szerb Vajdaságot is. Annak ellenére, hogy az általuk kijelölt területen a lakosságnak legfeljebb 25 százalékát alkották a szerbek. A kiterjedt térség székhelyévé az egyházi centrumként is működő Karlócát jelölték ki.
A sajátként elképzelt ország élére Stevan Šupljikac határőr ezredes személyében vezetőt (vajdát) választottak. A szerb hadak főparancsnokává is megtették, de ezt a tisztséget csak október 6-án vette át.
Addig a június 8-án kinevezett, újvidéki születésű Ðorđe Stratimirović volt a hadseregük fővezére. (Később, 1867-ben magyar országgyűlési képviselőként folytatta, ám akkor már Sztratimirovics Györgyként írta alá a nevét.)
TÖRVÉNYTELEN HATÁROZATOK
Az önhatalmúlag összehívott és megtartott karlócai népgyűlés egy testületet, nemzeti Bizottságot (Odbort) is választott, amely a magyar kormánytól függetlenül működve intézte a Vajdaság ügyeit. (A testületet gyakran Glavni odborként, vagyis Főbizottságként, Főtanácsként említik.)
A közigazgatás mellett egyéb feladatokkal (például az alkotmány kidolgozásával) is megbízták. Magyarország déli megyéiben és a határőrvidék szerbek lakta területein a tényleges hatalmat a Bizottság (lényegében a Szerb Vajdaság kormánya) és a helyi intézményei (hatalmi szervei) gyakorolták.
A Szerb Vajdasággá nyilvánított magyar országrész magában foglalta a Szerémséget a (Végvidéknek is mondott) határőrvidékkel, Baranyát, a Bácskát az óbecsei székhelyű tiszai (kiváltságos) koronakerülettel és a – Tisza torkolatánál található – Sajkásvidéken (Csajkás kerületben) állomásozó sajkás (korabeli elnevezéssel: csajkás, azaz naszádos) határőrzászlóaljjal, valamint a Bánátot a határőrvidékkel és a nagykikindai (kiváltságos) koronakerülettel.
Kezdeményezésüket azonban már nem az elutasító Pesttel akarták jóváhagyatni, hanem Ferdinánd osztrák császárral, magyar királlyal. Az uralkodó azonban (a magyar kormányhoz hasonlóan) törvénytelennek minősítette a több ezer résztvevővel megtartott karlócai kongresszust; határozatait nem erősítette meg.
A kettős játékot játszó bécsi udvar azonban arra biztatta a Batthyány-kormánnyal szembefordult szerbeket, hogy folytassák, amit elkezdtek. Így is tettek, abban bízva, hogy a Habsburg-ház végül teljesíti kívánságaikat. Elszántságukat erősítette, hogy az 1848. október 3-án kiadott királyi manifesztum (rendelet) törvénytelennek és a monarchia egységét veszélyeztetőnek titulálja a magyar kormányt, miközben a szerbeket az uralkodó hű katonáinak nevezi.
A Szerb Vajdaság 1848. májusi kihirdetésétől 1849. november 18-áig maradt fenn külső (ausztriai és szerbiai) politikai-katonai s részben pénzbeli támogatással. Utána – bécsi iránymutatás alapján – átminősült Szerb Vajdaság és Temesi Bánsággá, élén I. Ferenc József császárral, vagyis nem a remélt szerb vajdával.
Az újítás révén külön (osztrák) közigazgatási koronatartományként működött a Magyar Királyság részeként, ámde az ígért autonómiáját soha, senki nem iktatta törvénybe, így az jogi értelemben nem is létezett. A terület ráadásul nem is kizárólagos szerb nemzeti jelleggel, sem a szerbek egyéb elvárásainak mindenben megfelelő módon működött. (Egészen 1860. december 27-éig, amikor Bécs felszámolta, s hivatalosan ismét Magyarország teljes fennhatósága alá került.)
A „saját” Szerb Vajdaság és Temesi Bánság sem akkorára sikeredett, amekkorát a szerbek eredetileg maguknak követeltek. A nekik juttatott közigazgatási egység székhelye pedig Temesvárra került, nem a számukra sokkal fontosabb Karlócára.
Csakhogy még ezen a területen is kisebbségbe szorultak (hiszen lakosságának majdnem 73 százalékát más nemzetiségűek alkották), hivatalos nyelvként pedig a németet kellett használniuk, különösen akkor, amikor a fontos vezető pozíciókat betöltő osztrák vagy cseh tisztségviselőkkel, hivatalnokokkal találkoztak.
A magyarországi szerbek ezért már a fegyveres konfliktus befejezése után csalódtak várakozásaikban, legfőbb követeléseik (az osztrákok turpissága miatt) ugyanis nem valósultak meg. Pedig a Karlócán 1848 májusában megtartott népgyűlésükön a képviselőik abban bízva fordultak nyíltan szembe Pesttel, hogy külső segítséggel kiharcolhatják a nemzeti egyenjogúságukat, és önálló államhoz (a Szerb Vajdasághoz) jutnak. Úgy, hogy azt elkülönítik, elszakítják Magyarországtól.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége