2024. március 19., kedd

Hét nap Budapesten (9.)

Dobrica Ćosić szerb író 1956-ban, a forradalom és szabadságharc idején egy hetet töltött Budapesten. Írótalálkozóra utazott, és népfölkelés fogadta. Naplót írt, s ezt a Magyar Szó már ’56 novemberében folytatásokban közölte, tavaly pedig a szerkesztőségünk Menedékben címmel ismét megjelentette. Ezúttal a forradalom 61. évfordulója alkalmából részleteket adunk közre a Hét nap Budapesten című naplóból.

OKTÓBER 25
(…)

A Kossuth rádió köszönetét fejezi ki a magyar katonáknak hűségükért és odaadásukért az ellenforradalmárokkal és fasisztabarát bandákkal vívott harcaikban. Felszólítja azokat a katonákat, akik különböző okokból a kaszárnyákon kívül maradtak, hogy 12 óráig térjenek vissza kaszárnyáikba. Aztán riport következik arról, hogy a felkelők megtámadták a Szabad Nép szerkesztőségét. Aztán valamiféle szórakoztató muzsika és népdalok szólnak. Csak vidáman. A városban szórványos lövöldözések. Lehet, igaza van a rádiónak abban, hogy Budapestet megtisztították a felkelőktől, csak néhány fészküket tartják még, mert a kormány felhívta a munkásokat és alkalmazottakat, hogy reggel hat órakor jelenjenek meg a munkahelyükön. Nem hiszek az ilyen gyors eredményben.
Délelőtt két magyar érkezik a szállodába, akiket a külföldi kulturális kapcsolatokat ápoló intézet – amelynek vendége vagyok, és amelynek vendégszeretetére eszem ágában sincs panaszkodni – küldött hozzám, hogy gondoskodjanak jó hangulatomról, étvágyamról és minden másról.
– Tehát minden rendben van, és nyugalom? – kérdezem.
Ők izgatottan válaszolják:
– Ugyan! A városban ismét elkezdődtek a tüntetések a Parlament előtt. Tele vannak az utcák. Néhány szovjet tank megadta magát a felkelőknek. A magyar hadsereg egyáltalán nem vesz részt a harcokban. A felkelők ellen csak a szovjet csapatok és az ÁVH egységei harcolnak. A nép fel van fegyverezve, a katonaságtól kapták a fegyvereket, és még mindig osztogatják. Sok az áldozat. A Nemzeti Múzeum ég, gyújtóbombákat dobáltak rá. A színház is ég. A felkelők roppantul fegyelmezettek. Fosztogatás nincs. Tudja, ennek a jelenségnek igen nagy fontossága van, mert a rádió bandákról beszél. A Sztálin-szobornak letörték a körmeit, és külföldieknek adták emlékül.
– De hová vezet mindez? Önök szerint mi volna mindennek a megoldása?
– A megoldás az lenne, hogy a szovjet csapatok kivonulnak, és eltávolítják Gerőt és Rákosi híveit.
A külföldiek között elterjedt az a hír, hogy szovjet repülőgépek bombázni fogják délután Budapestet, ha addig helyre nem áll a nyugalom. Micsoda pánik! Jó alkalmam nyílt, hogy minden fáradság nélkül tüntethessek higgadtságommal. Mindannyian az autóik körül sürögnek, benzinről beszélnek, és követelik követségeik útján, hogy a magyar kormány gondoskodjék biztonságukról, és hogy a Nagyszálló tetejére tűzzék ki a Vöröskereszt nagy lobogóját.
De nekem volna még néhány kérdésem ezekhez a magyar kommunistákhoz, akik fenntartás nélkül támogatják a felkelést, és akiknek eszükbe sem jut különbséget tenni a szocialista és a reakciós között.
– Jó, de mi van a maguk pártjával? Kaptak-e, mint kommunisták, valamilyen feladatot, utasítást, irányvonalat, álláspontot?
– A párt széthullott. Nem tegnap és nem tegnapelőtt. Valójában már Rajk László és társainak temetése óta nincsen párt. A központi vezetőség a parlament alagsorában szorong most, és nincsen idejük csak arra gondolni, hogyan mentsék saját bőrüket.
– És a munkásosztály kivel tart?
– Azokkal, akik harcolnak. A felfegyverzett csepeli munkások teherautókon jönnek a városba, és csatlakoznak az ifjúsághoz. Az ifjúság az ütőerő.
Félbeszakítom a beszélgetést, és átadom magam saját gondjaimnak. Miért támogatják a munkások fenntartás nélkül azokat, akik a kapitalista Magyarországért harcolnak? És egyre többen vannak ilyenek. Kínlódom, hogy politikailag minél helyesebben, igazságosabban tisztázzam önmagammal a dolgokat, amelyeket emberi ésszel felmérve kételkedés nélkül nagy magyar tragédiának érzek. Mire alapozták Magyarországon a „népi demokráciát”, mi tartotta fenn ezt a rendszert, ha a pártjuk, amelynek talán 800 000 tagja is van, órák alatt széthull…? Milyen proletárdiktatúra volt ez, amely ellen most így rohamoznak a budapesti munkások? Milyen szocializmus volt ez, amelyet ezekben a napokban csak a politikai rendőrség egységei védenek, ők is inkább csak elkeseredésből, mint eszmeiségből? Milyen forradalmi és szocialista kormány az, amely csak a szovjet csapatok segítségével tud a helyén megmaradni?
Ebben a káoszban, ebben a katasztrófában, amely a legutolsó figyelmeztetés az egész világ és mindenki számára, hogy a sztálinizmus nem szocializmus – ebben a nagy szerencsétlenségben és szégyenben, amely nem csupán Magyarországé, elkeseredett vagyok, és szerencsétlen. Vajon az októberi forradalom népének, Lenin népének, annak a népnek, amelynek annyi vére ömlött ki az emberiség szabadságáért, vajon meddig kell még halnia most, ebben a rákosista magyar hajótörésben? A sztálinizmus gyűlöletéből miért lesz gyűlölködés az orosz és szovjet nép ellen? Meddig kell még a sztálinizmus sötétjéért, a sztálinizmus hibáiért vérükkel fizetni Leningrád, Moszkva, Ukrajna, Urál, Szibéria és a Don ifjainak? És ők meg vannak győződve arról, hogy a szocializmusért halnak. Ha igaz az, hogy tegnap és ma néhányan átálltak a felkelőkhöz, akkor már felütötte a fejét a kételkedés közöttük is. A korszak drámája. Nem csupán a miénk. Utolsó figyelmeztetés azokhoz az emberekhez, akik a kezükben tartják e korszak sorsát.