Dobrica Ćosić szerb író 1956-ban, a forradalom és szabadságharc idején egy hetet töltött Budapesten. Írótalálkozóra utazott, és népfölkelés fogadta. Naplót írt, s ezt a Magyar Szó már ’56 novemberében folytatásokban közölte, tavaly pedig a szerkesztőségünk Menedékben címmel ismét megjelentette. Ezúttal a forradalom 61. évfordulója alkalmából részleteket adunk közre a Hét nap Budapesten című naplóból.
A polgárok körülveszik a magyar tankokat, leköpdösik a katonákat és a tiszteket. „Ki ellen harcoltok?… Tépjétek le a csillagot a sapkátokról!” Néhány katona letépi a csillagot, azokról, akik ingadoznak, a polgárok tépik le. A tiszt elrendeli, hogy szálljanak be a tankokba. Beülnek.
Egy holland a feleségével autójába ül, és a töltés mögé kormányozza, minden eshetőségre készen.
Egy csoport szovjet polgár. Idegesek, tépelődők, ijedtek. Hallgatnak.
Amerikaiak, franciák, németek és osztrákok. Vidámak és ijedtek.
Egy jugoszláv diplomata két gyermeke. Izgatottak és vidámak. Mintha filmszínházban volnának.
Egy magyar tiszt, aki éjjel a mi szállodánkba menekült, leveszi a váll-lapját, a sapkarózsát és az ötágú csillagot, bátran sétálgat a hotel körül, és a külföldiek között hősködik. Kis csoport csibész, akik éjszaka a városban elloptak egy Pobeda autót, most lövöldözve rohangálnak a parkban, a szálloda körül.
Egy lengyel, különben értelmiségi, felkeres, és anélkül hogy kíváncsi lenne az én véleményemre is, közli velem, hogy el van keseredve Gerő, a Központi Vezetőség és minden magyar kommunista miatt, és elrohan.
Délután egy órakor a Belgrádi Rádió híreit hallgatom. Kommentár nélkül idézi a Magyar Távirati Irodát, tehát minden felkelő fasisztabarát és ellenforradalmár. Szégyellem magam, és örülök, hogy ebben a pillanatban senki olyan nincsen mellettem, aki tudna szerbhorvátul. Hát ilyen gyenge a mi információs szolgálatunk?
Ma először az egyik legjobb, reprezentatív magyar szállodában nincsen étlap. A pincérek mentegetőzés nélkül közlik a két lehetőséget: sertés- vagy borjúpecsenye. Délután három órakor megint Belgrádot hallgatom. Ismét a Magyar Távirati Iroda hírei, de most már sokkal óvatosabbak a magyar felkelők eszmei osztályozását illetően. Annál inkább örülök Petar Stambolić nyilatkozatának, amelyet Lengyelországból visszatérve a zimonyi repülőtéren mondott a rádió munkatársának, és rohanok közölni lengyel ismerőseimmel is az elmondottakat: a Lengyel Munkáspárt Központi Bizottsága nyolcadik plénumának pozitív osztályzását és a lengyel népnek a támogatását a szocialista demokráciáért folytatott harcukban.
– Csakis ezt vártuk Jugoszláviától! – mondta Wažyk, az ismert lengyel költő.
Budapesten tombol a harc. A város minden részében dörögnek az ágyúk, tömérdek nehézgépfegyver. Mit hoz majd ez az éjszaka? Mit gondolnak és miért halnak meg azok, akik felé az ágyú- és gépfegyvercsöveket irányítják? A szocializmusért-e vagy a régi horthysta Magyarországért? Az egyikért is és a másikért is. Akkor – és ez több oldalról származó információ alapján egészen biztos – a tegnapi törekvéseket és tüntetéseket, a tömeg haladó és forradalmi elszántságát kihasználják az ellenforradalmárok, irredenták és fasisztabarátok. A sztálinizmus elleni tiltakozást megkísérlik átfordítani – vagy talán már át is fordították – a szocializmus elleni felkelésre. A magyar párt nincs felkészülve erre az eshetőségre. Íme, a magyar párt néhány tagja még ma is fenntartás és gondolkodás nélkül a felkelőket csodálja, értük rajong. A Központi Vezetőség megakadályozhatta volna ezt, idejében közbeléphetett volna, átvehette volna a kezdeményezést, és nagy eréllyel kisöpörhette volna soraiból a kompromittált sztálinistákat. Akkor megnyerte volna a tömegeket, és elválaszthatta volna a reakciótól. Most már késő. Budapestből harctér lett. Magyarország harctérré változott. Ömlik a vér. Milyen jövő vár Magyarországra? Én hiszem, tekintet nélkül arra, hogy belátható időn belül milyen lesz a Nagy Imre-kormány politikája, a sztálinizmust vérbe fojtják, a sztálinizmusnak vége. Átültetni még talán lehet, ahogy fel lehet újból emelni a Sztálin-szobrot is a nagy királyok mellé, de a sztálinizmus mégis meghalt tegnap és ma. Csak a nehézgépfegyvereket és az ágyúszót hallom. Puskát nem hallok. A tankok, szomszédjaink vad tüzet nyitnak. A gránátokat is hallom sivítani a szálloda felett. A vendégek rohannak a földszintre és még lejjebb, nem tudom, milyen helyiségek vannak ott alant. Talán a konyha? A városból telefonál valaki:
– Néhány szovjet tankot a levegőbe repítettek. Budapestet és még négy magyar várost körülvettek a szovjet csapatok. Kérem, ne jöjjön ki a szállodából. Nagyon kérem, semmi esetre se jöjjön ki!
