2024. április 23., kedd

Amíg fiatalok vagyunk, azt hisszük, körülöttünk minden tökéletes

Tékiss Tamással második könyve megjelenésének apropóján beszélgettünk regényírásról, gyermekkorról, rejtélyekről és bioéletmódról

Első, 2012-ben megjelent regényed a vajdasági magyar irodalomban joggal nevezhető átütő sikernek. Hogy alakult az előző könyv lezárásnak, elengedésének folyamata, és mikor fogalmazódott meg benned az új kötet terve?

– Az idő múlásával nem volt nehéz elengednem A tükörtestvért, hiszen ahogy változtam, úgy egyre objektívebben tudtam szemlélni és egyre könnyebben útjára engedni. Utána egy vagy két évig nem is írtam semmit. Nem is erőltettem, tudtam, hogy érezni fogom, amikor eljön majd az ideje. Azután – valamikor 2014-ben – valahogyan a fejembe ragadt két szó, amiből végül az új kötet címe lett. Erre a két szóra építettem mindent: Samu és sejti.

Míg A tükörtestvér jórészt önéletrajzi ihletésű, augusztus közepén megjelent második köteted, amely a Samu sejti címet viseli, 2032 Kanizsáján veszi kezdetét, vagyis egy olyan miliőben, ami mikrorészleteit tekintve korántsem azonos a mostanival. Az idő fogalmának fontos szerepet tulajdonítasz a szövegeidben: miért helyezted a jövőbe a cselekményt, és ehhez miért egy alig serdülő hőst választottál? Kiről mintáztad Samut?

– Az év megválasztásakor nem is annyira a jövőt szerettem volna elénk vetíteni, hanem inkább a jelent próbáltam a múlt síkjába áthelyezni. Hiszen körülbelül 2032-re lesz felnőtt és szülő A tükörtestvér generációjából, akik ezeket az éveket ekkor már a régi szép időkként emlegetik és nosztalgiával gondolnak a ’90-es évekre. Szóval ebben a mikrovilágban Samu apukája akár ismerhetné is A tükörtestvér elbeszélőjét, úgyhogy igazából nincs is akkora távolság a két regény között. Másrészt azért volt érdekes ezúttal egy tízéves elbeszélőt választani, mert általános iskolában tanítok, ilyen korú gyerekek között töltöm a mindennapjaimat, és íróként nagyon izgalmas dolog figyelni, ahogyan ezek a gyerekek élnek, és ahogyan a világot, illetve a felnőtteket szemlélik. Samut azokról a gyerekekről mintáztam, akiket ügyeletes tanárként mindig egyedül láttam kószálni a suli udvarának félreeső zugaiban, magányosan nyammogva az uzsonnáikat. Azokról, akik barátok nélkül játszanak.

Samu egy nem mindennapi intelligenciával és nem utolsósorban fotografikus memóriával megáldott tízéves, aki szorult helyzetben is betéve idéz Nietzschét, de könnyedén leiskolázza a töritanárt az egyiptomi kultúra ismeretéből is. Meddig tartott és hogyan zajlott a Samu által citált – és a könyv terjedelméhez képest is jelentős – lexikális ismeretanyag begyűjtése?

Sokáig tartott. Igazából a kutatómunka vette el a legtöbb időmet, de nagyon élveztem a munkát. Abban az időben az én íróasztalom is úgy nézhetett ki, mint amilyet a könyv borítóján is látni. Samu okos. Nagyon okos, és rendkívül nagy kihívás volt létrehozni a zseni karakterét, egy olyan valakinek, aki nem az. Ebben az időben jó néhány dokumentumfilmet meg kellett néznem, rengeteget kutattam az interneten, és folyamatosan címkéztem tele minden könyvet, ami elém került. Sok esetben tudatosan válogattam Samu ismeretanyagát, máskor pedig egyszerűen csak leemeltem egy könyvet a polcról, kinyitottam valahol, kerestem egy mondatot, majd megpróbáltam helyet találni neki valahol a szövegben azzal, hogy akkor ezt Samu tudja.

A regény mindösszesen 379 oldalán a kisfiú – amellett, hogy az általa kitöltött személyiségteszt szerint magándetektívként, költőként, Mars-kutatóként, esetleg antropológusként állná meg a helyét a világban –, aprócska vállaira veszi a Világ Legnagyobb Rejtélyének megoldását is, ami „magába sűríti a világtörténelmet, a vallásokat, a modern tudományokat, anyu jógakönyveit és a nagymam[a] életét”. Miért a tobozmirigy és az örök élet titka áll e rejtély központjában, melynek hátterében azért a gyermekek és felnőttek világa közötti mindenkori ellentét is megmutatkozik?

– Általában amikor kitalálok valamit, még nem tudom, mi fog kisülni belőle. Ezúttal is csak felvettem egy szálat, jelen esetben a tobozmirigyét, megpróbáltam minden oldaláról megvizsgálni, majd az így összeszedett információkból beépíteni a történetembe azokat, amelyek segítették a cselekményem alakulását, hasonlatként vagy motívumként szolgáltak, esetleg valamilyen módon megmagyaráztak más dolgokat. Én is meglepődtem, amikor szinte maguktól láttam összeállni a darabkákat. A tobozmirigy szerencsés választásnak bizonyult, mert általa kapcsolódási pontokat tudtam találni az újjászületés és a nagymama, a Samunak oly fontos tudományok és az anyukája egészségmániás hóbortjai, illetve a gyerek és felnőtt világ ellenpólusai között, szóval a regény főbb elemi mind e köré sűrűsödnek.

A könyv három fő tematikus szálon fut: Samu csütörtöktől szerdáig kibontakozó története az iskolai mindennapok, a MAMA-terv megoldása és a családtörténet felfejtése mentén alakul, végül a szülők nagyon is mai, mondhatni, mindenkori párkapcsolati válságára hegyeződik ki, ez pedig végső soron sokkal nagyobb kihívások elé állítja Samut, mint a rejtély megoldása. A fura fickó a kocsmában azt mondja Samunak, „valamennyien elfuserált családból származunk”. Valóban így van?

– Azt vettem észre, hogy amíg nagyon fiatalok vagyunk, azt hisszük, körülöttünk minden tökéletes, de ahogy növünk, egyszer csak ráeszmélünk, hogy ez nagyon nincs így. Persze ekkor még azt hisszük, csak nekünk ilyen rossz a helyzetünk, viszont – nagyjából kamaszkorunkra – belátjuk, hogy az összes rossz emlék és keserű tapasztalat, amit magunkkal cipelünk, az valamilyen formában mind ott van mások vállán is, és ezek után talán egy kicsivel könnyebb elviselni ezt a terhet.

Az apa kocsmája a 90-es évek sokatmondó nevet viseli, ahol minden (jugo)nosztalgiázni vágyó ember megtalálhatja a múltjának egy szeletkéjét. S bár a nosztalgia tárgyát képező dolgok nagy része ma még elérhető számunkra, ez a keserédes múltidézés nagyon aktuális a mostani 30 évesek körében. Te hogy látod ezt?

A ’90-es évek meghatározó korszaka volt az életemnek, hiszen abban nőttem fel, és rengeteg különös hatás ért abban az időben. Szerencsére gyerekfejjel máshogy láttam azt az érát, mintha húsz lettem volna, így a délszláv háborúk emlékei helyett nekem MTV, Cartoon Network és egy halom Sega kazetta van a fejemben. Itt megint csak arról van szó, ahogy idővel hogyan szépülnek meg és alakulnak át az emlékek. A kocsma is pont ilyen a könyvben: nem olyan, mint a valódi ’90-es évek volt, de ezt ott nem is firtatja senki.

Az anya „az egészséges ételek bio-bajnoka”, aki még a lehetetlent is megteszi (és meg is eszi) annak érdekében, hogy minél tovább fiatal és egészséges maradjon. Amellett, hogy érzek némi iróniát abban, ahogyan az életvezetési tanácsok, fengsuj-alapelvek és számtalan vélt vagy valós szertartás összességét megfogalmazod, a szövegben magad is jelentős gasztronómiai jártasságról teszel tanúbizonyságot. Te mennyire vagy bio-bajnok?

– Odafigyelek arra, hogy mit eszem, és most, hogy tanyán élek és van saját kertem, szerencsére ezt már nem is olyan nehéz kivitelezni. Mára eléggé leegyszerűsödtek a táplálkozással kapcsolatos szabályrendszereim, de volt idő, amikor túlzásba vittem ezt a bio-bolondériát. Tulajdonképpen ennek a korszakomnak a paródiáját képviseli Samu anyukája.

Az egyik kedvenc részletem a könyvben az, amikor Samu egy rajzóra alkalmával fellebbenti a fátylat Harry Potter – szerinte – valódi történetéről, a regény végkifejlete pedig mintha ennek a történetnek a parafrázisa lenne. Honnan származik ez a körmönfont értelmezés, és miért tapasztalható hasonlóság Samu és Harry között?

– Talán egy beszélgetés során merült fel annak a Harry Potter-féle összeesküvés-elméletnek az ötlete, amit később kifejtettem a könyvben. Nagyon izgalmas volt elindulni a nyomon, és látni, ahogy a megfelelő információmorzsák szemezgetése által beigazolódni látszik a konteó, de nehéz erről beszélni anélkül, hogy ne lőnénk le a poént, úgyhogy inkább maradjunk annyiban, hogy Harryben és Samuban sok a közös, mindketten különcök, magányosak és egy normális családra vágynak, azzal, hogy Samunak nincs mindent megoldó varázspálcája.

A regény szövegét megtörik a számozott hivatkozások, olyan történetdarabkák, plusz információként szolgáló kiegészítések, amelyek végjegyzetek halmazának formájában gyakorlatilag két részre tagolják a könyvet. Eleinte nem jelentett gondot a hátralapozás, de nagyjából a törzsszöveg felénél – megvallom őszintén – kezdtem azt érezni, hogy ez az olvasás és a szöveg folyamatosságát megbontó játékos aktus, a hátralapozás, jelentősen megnehezíti a szöveg követését. Miért döntöttél emellett a komplikáltnak is nevezhető megoldás mellett?

– Ez a komplikáltság valójában Samu gondolkodásának és a világának a komplexitását hivatott kifejezni. Hogy minden történet mögött ott egy másik történet. Hogy minden gondolatunk kapcsolatban áll egy másik gondolattal. Egyik emlék egy másikkal, amely egy harmadikhoz vezet és így tovább. Ezekkel a szövegekkel szerettem volna érzékeltetni, hogy minden, ami hatással van ránk, valójában összefügg egymással, és hogy amit énnek nevezünk, az tulajdonképpen efféle gondolat- és emlékhalmazok bonyolult szövevénye.