Napjainkban mind többet emlegetik a hidegháború visszatérésének veszélyét. Már történtek olyan incidensek, hogy a törökök lelőttek egy orosz repülőgépet.
Majdnem összeütközött egy amerikai és egy orosz járőröző repülőgép. Hadihajók követik egymást, miközben olyan nyilatkozat hangzik el, hogy „A Fekete-tenger nem lehet és nem szabad hogy olyan tenger legyen, ahol Oroszország dominál.” Az USA rakétaelhárító rendszereket telepít Oroszország közelébe, mire válaszként Oroszország rakétákat helyez el Kalinyingrádban, és elrendeli a stratégiai rakétarendszerek hadgyakorlatát. A hidegháborúnak már olyan következménye van, mint az, hogy az orosz atléták jelentős része nem vesz részt az idei, Rio de Janeiró-i olimpián.
És mindezt betetőzte a NATO legutóbbi kétnapos varsói csúcsértekezlete, amelyen arról döntöttek, felrúgva a korábbi megállapodást, hogy a NATO csapatokat helyez el Oroszország határai közelében: négy zászlóaljat küldenek Lengyelországba és a balti államokba. Mindenki tudja, hogy pusztán demonstrációról van szó, hisz a szakértők kiszámították, hogy Oroszország, ha akarná, 60 óra alatt megszállhatná ezeket az államokat, de esze ágában sincs ilyen esztelenséget elkövetni.
Az viszont tény, hogy eltökélte: a világpolitikában ismét nagyhatalomként fog viselkedni, és aktívan részt vesz abban a szemmel látható erőfeszítésben, amely az országokat rá akarja kényszeríteni arra, hogy döntsenek: Nyugathoz vagy Kelethez akarnak-e tartozni. Szíriában már demonstrálta, mennyit fejlődött hadereje a hidegháború befejezése óta, mert fegyveresen közbelépett a vele szövetséges Aszad és a Szíriában lévő támaszpontjának megmentése érdekében. És ott van Ukrajna, ahol az orosz szakadárok védelmére kelt, mert a Nyugat bombázta Szerbiát, mivel az meg akarta akadályozni a koszovói albánok önrendelkezését. Ugyanakkor megengedhetőnek tekintette, hogy Ukrajna bombázza saját városait, hogy megakadályozza az orosz szakadárok önrendelkezését. De kiéleződött a helyzet Hegyi Karabah körül is, ahol a Törökország támogatta Azerbajdzsánnal szemben Moszkva Örményországot támogatja.
Közben mind több formában fogalmazódik meg az óhaj, hogy elejét kell venni a hidegháború felforrósodásának. A sajtó figyelmeztet: – a Washington Post megfogalmazásában – „Az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország közti viszony túl fontos ahhoz, hogy kérdésessé tegyék”. A politikusok pedig szinte imádkoznak – Wolfgang Ischinger ismert diplomata megfogalmazásában – „Oroszországnak nem szabad túlzottan reagálnia a NATO intézkedéseire, és beindítania a fegyverkezés spirálját”.
Ilyen körülmények között külön érdeklődésre talál, hogy napjainkban van az igazi hidegháborút befejező egyezmény megkötésének a huszonötödik évfordulója. 1991. július 31-én ugyanis a Szovjetunió végnapjaiban, Mihail Gorbacsov szovjet pártvezető majdnem utolsó államfői ténykedéseként George H. Bush amerikai elnökkel aláírta a START I (Strategic Arms Reduction Treaty, a Stratégiai Fegyverek Csökkentésének Szerződése) nevű egyezményt. Néhány hónap múlva, az év decemberében a Szovjetunió szétesett, tehát azt sem érte meg, hogy az egyezmény – a becikkelyezések után – 1994. december 5-én életbe lépjen. Oroszország úgy lett az egyezmény jogutódja, hogy az ún. Lisszaboni Jegyzőkönyvvel megegyeztek abban, hogy a Fehéroroszország, Kazahsztán és Ukrajna területén lévő atomfegyvereket Oroszországba vonják vissza.
Ezt az egyezményt a SALT (Strategic Arms Limitation Talks, a Stratégiai Fegyverek Korlátozásának Megegyezése) egyezmények előzték meg. Maga a szerződés azt irányozta elő, hogy a 9986 amerikai és a 10.037 szovjet „stratégiai atomfegyver” számát egységesen 6000-re csökkentik. Ezt a megállapodást később az atomfegyverek számának további csökkentésére 1993-ban követte az Oroszországi Föderációnak az USA-val megkötött START II, amelyet az USA 1996-ban, de Oroszország csak 2000-ben cikkelyezett be. De volt egy 1997-ben aláírt START III is.
Majd Barack Obama és Dimitrij Medvegyev 2010. április 8-án aláírta a New START nevű egyezményt, amelyről a lapok azt írták „új lapot nyitott az orosz–amerikai kapcsolatokban”. Mert „a START megállapodás megerősítése jelzi a két ország eltökéltségét, hogy tovább haladnak a nukleáris fegyverek nélküli világ felé”. (A két külügyminiszter, Hillary Clinton és Szergej Lavrov tárgyalt is arról, hogy „meg kell teremteni az atomfegyverek nélküli világot”.)
E megállapodássorozat eredménye az lett, hogy az interkontinális ballisztikus rakéták, a tengeralattjáróról kilőhető ballisztikus rakéták és a nehézbombázok számát 1990. szeptember 1-től 2009. július 1-ig az USA 2246-ról 1188-ra, Oroszország pedig 2500-ról 809-re csökkentette. A fent említett fegyverek által hordozható atomtöltetek számát pedig ugyanebben az időszakban az USA 10.563-ról 5916-ra (ezen belül a rakéták által hordozható atomtöltetek számát 8210-ről 4864-re), Oroszország 10.271-ről 3897-re (illetve: 9416-ról 3289-re) szorította le.
Magának a csökkentésnek történelmi jelentősége van. Már azért is, mert időközben született ugyan még néhány atomhatalom, (mindjárt a két szuperhatalom után ebbe a sorba belépett Nagy-Britannia és Franciaország, később Kína is, majd hozzájuk csatlakozott India meg Pakisztán, és napjainkban az általános vélemény szerint ilyen fegyvere van még Észak-Koreának és Izraelnek), de még mindig e két hatalom kezében van az atomfegyverek 90 százaléka. De a lényeg: az egyezmény aláhúzza, hogy milyen jelentősége van a két ország közötti jó viszonynak.
