Aki nincs „porondon”

Kovács Jolánka író, műfordító, tanárnő rangos elismerésben részesült: a kultúra terén végzett sokéves önzetlen, odaadó és kitartó munkáját Aranyjelvénnyel tüntette ki Szerbia Kulturális-közművelődési Közössége. Az elismerést odaítélő zsűri elnöke Milovan Vitezović irodalmár, professzor volt. Az idén hatvanan részesültek ebben az elismerésben. Az ünnepélyes díjátadást május 18-án a belgrádi Nemzeti Színházban rendezték meg.

Kovács Jolánka Nagybecskereken született 1958-ban. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett oklevelet. Muzslyán él, a Szervó Mihály Általános Iskola könyvtárosa. Az irodalom bűvkörébe 23 évvel ezelőtt került, és mint mondja, ez a folyamat azóta is tart. Mert amint egy dolgot befejez, érkezik az újabb feladat. Vagy ő maga a „kezdeményező”, vagy pedig valaki megkeresi. Ez utóbbiból pedig egyre több van. Újságíróként kezdte, a Bánáti Újságban, majd néhány évig a Családi Kör munkatársaként írogatott riportokat. Pályájának fontos lépcsőfoka volt, amikor a Sziveri János Művészeti Színpad titkára lett. Irodalmi esteket szervezett, verspályázatok, esszépályázatok realizálásában vett részt. 2004-től a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat lektora, majd a folyóirat szerkesztőségi tagja is lett. Aztán 2007-ben elkezdett novellákat írni. Megjelent kötetei: Takard ki a kakadut (2011) és a Jajistenem (gyereknovellák, 2013). Közben műfordítói tevékenysége is kibontakozott.

Mi az, ami arra biztatja a fordítót, hogy egy adott művet egy másik nyelvre ültessen át?

– Annak szüksége, hogy mások is részesüljenek egy jó vers megismerésének az élményében. Hogy az olvasó élje át azt, amit én éreztem, amikor elolvastam a verset eredetiben. Persze ezzel óvatosan kell bánni. Belépési engedélyt kell kapni egy másik ember lelki világába, úgy, hogy közben ne tapossunk el semmit az eredetiből. A fordítás szabadságát ugyanis nem szabad túlzásba vinni. Meg kell őrizni a szerző érzésvilágát. Az eredeti munkát többször elolvasom, mielőtt a fordításhoz kezdenék – hogy „belém ivódjék” a vers. A lefordított költeményt pedig mindig lehet és kell is csiszolni, a fordításnak időnként „pihennie” kell, mert újra elővéve szépíteni lehet, mélyebbé tenni a mondanivalót, ritmikusabbá, lüktetőbbé a verset. Az adott költeményben viszont meg kell találni azt a kis gyöngyöt, amely a mondanivaló fókusza, amelyből kivirágoztatható a vers hangulata, a szerző érzésvilága. Ha azt nem sikerül kivirágoztatni, akkor jobb nem lefordítani a verset. Egyébként verseket szeretek leginkább fordítani. Talán azért is, mert én csak prózát írok.

Iskolai könyvtárosként dolgozik, de a diákok versenyekre való felkészítésében is dicsérik a munkáját.

– Tizenhét évig tanítottam Erzsébetlakon, és már akkor is jobban szerettem a gyerekekkel való külön foglalkozásokat, mint magát a tanítást. Mindig próbáltam a tehetségekből kihozni azt, amit lehetett. Mert a kiindulópont az, hogy „most van itt a gyerek”. Vétek nem kibontakoztatni belőle azt, ami benne van. Ha nem foglalkoznak vele, nem fejlesztik a tehetségét, akkor az történik, hogy ahogy nő, már nem marad benne meg az, amit fentről kapott. Elsikkad a tehetsége, egészen más úton fog haladni, mint amire „született”. A muzslyai Zeppelin Rádióban 2005-től 2009-ig voltam a gyermekműsor szerkesztője. Több mint háromszáz gyerek lépett fel ezekben a műsorokban. És nem csak a legjobb tanulók. A kevésbé jó tanulók is nagy lelkesedéssel készültek a Körtemuzsikában való fellépésekre. Mindenki nagyon sajnálta ennek a rádiónak a megszűnését. Én is.

Ön egyfajta híd a különböző nemzetiségű írók között. Közben pedig, mint mondja, „nincsen porondon”. Itt van, ahol van. Ezért nyilván meglepte az elismerés. Vajdaságban részesült-e már valamilyen irodalmi elismerésben?

– 2012-ben a szenttamási Gion Nándor Emlékház és az újvidéki Forum Könyvkiadó szépirodalmi pályázatán novellaírás és műfordítás kategóriában első díjban részesültem, majd 2013-ban, ugyanezen a pályázaton novellaírásban második díjat kaptam. Az újabb elismerésre való felterjesztés meglepett. Sokan gratuláltak, és ráeszméltem, hogy figyelnek a munkámra. Jó érzés volt átvenni a díjat, ám nem ez a lényeg. Számomra a legfontosabb az, hogy amiért kaptam az elismerést, az továbbra is itt van, ez egy szép terep előttem, amelyen folytathatom irodalmi tevékenységemet. Az is nagy ajándék, hogy foglalkozhatok azzal, amit szeretek – ez már magában egy díj.

Mi az, ami jelenleg foglalkoztatja? Mit ír, mit fordít?

– Nemrégen fejeztem be Gion Nándor A kárókatonák még nem jöttek vissza ifjúsági regényének szerb nyelvre való átültetését – erre a szenttamási Gion Nándor Emlékház kért fel, s a regény szerb változata a műfordítói pályázatra készült. Külön élvezettel fordítottam ezt a számomra egyébként is nagyon kedves ifjúsági regényt. Örülnék, ha egyszer a szerb ajkú gyerekek házi olvasmányai közt is szerepelhetne. Most éppen Manolis Aligizakis görög származású, Kanadában élő költő verseskötetét fordítom. A végénél tartok. Aztán Jelena Lengold európai irodalmi díjas belgrádi írónő, költőnő, Háromkor Kandinskinál c. novelláskötetének a fordítása következik majd. Közben pedig Milan Dunđerski szenttamási születésű, 2007-ben elhunyt költő versei és Nedeljko Terzić újabb verseskötetének magyar nyelvre való átültetése. Belekezdtem egy ifjúsági regény megírásába is, a befejezése sajnos még várat magára. Meséket is írok. Idén jelenik meg a zentai zEtna gondozásában az első mesekötetem, A krémes és a rigójancsi címmel.