Nemrég került elő a bajsai Zákó-család újvidéki magántulajdonban lévő családi irat-együtteséből, igazi irodalomtörténeti kuriózumként Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) A Reményhez című, ismert és népszerű költeményének egy kéziratos szövegvariánsa, amely első ízben kerül itt közlésre.
A vers keletkezéstörténetére, annak politikai hátterére a kortárs Kazinczy Ferenc utal, 1810. március 28-án, Zabolai Kis Sámuelhez intézett levelében, amelyben a többi között ezt olvassuk: „Kedves dolog lesz talán tudni az Úrnak, hogy a Földiekkel játszó Musicája Zemplény Vgyében készült. Kosovics József udvari Muzsicusa volt 1794-ben Sulyovszki Menyhértnek s barátja. Midőn ez Dec. 14ikén Rákóczon, a maga házánál, elfogattatott, s velem Budára vitetett, Kosovics a Szulyovszki szerencsétlenségére készítette azt a Musicai Compositiót” (Molnár 1918, 423). Két évvel korábban, 1808-ban, Tübingai pályaművében, A Reményhez című költemény szövegéhez fűzött magyarázatot, amelyben arra utal, hogy Csokonai e verset megrendelésre írta, s hogy annak hosszúságát is a Kosovich-zeneműhöz igazította: „Mentségére lehet a szegény Csokonainak, hogy ő ezt a szörnyű hosszúságú schémát a Kosovich közönséges kedvellést nyert muzsikai compositiója miatt választotta, s meglehet, hogy parancsolatja volt, hogy erre írjon. Az ének valóban bájoló” (Kazinczy 1916, 166). Ebből a két, említett Kazinczy-forrásból fogalmazódott meg később az irodalomtörténészek körében, hogy Szulyovszky Menyhért 1794-ben történt letartóztatása után, e lehangoló esemény emlékére barátja, Kosovics József muzsikus és zeneszerző egy szomorú zeneszámot komponált, amely néhány évvel később, 1803-ban Bécsben jelent meg, Márton József kiadásában, kottával s A Reményhez szövegével (Csetri 1973, 687). Ezzel kapcsolatosan jegyzi meg Juhász Géza, hogy ha Csokonai „elvállalta a Szulyovszky család megbízását (annál is inkább, mert teljesen együttérzett a terror áldozataival, elszállt reményeikben a magáét is sirathatta); a mély lírai érdekeltség előszökkentette szívéből egyéni bánatát is” (Juhász 1966, 406). Szilágyi Ferenc is azon a nézeten van, hogy „kész dallamra, Kossowitz József dallamára készült a költemény, tehát ún. »dallamkövető« vers” (Szilágyi 2002, 730).
A Zákó-gyűjteményből előkerült Csokonai-vers
Kosovics (Kossovits, Kossowitz, Koschovitz) József zeneszerző munkásságát nemigen részletezi a magyar zenetörténet, megjelent zeneművei kivételével alig tudunk valamit róla. A már említett tény mellett, hogy a 18. század kilencvenes éveiben Zemplén vérmegyében Szulyovszky Menyhért udvari muzsikusa volt, annyi ismeretes még, hogy zeneszerző és csellóvirtuóz volt. A 19. század első évtizedeiben Kassán gróf Andrássyné muzsikusa volt, s legnépszerűbb szerzeménye Csokonai A Reményhez dallama, amely Lavotta első szerelme címen vált ismertté (Kenyeres, 1967). Harsányi István mintegy nyolc szerzeményéről is említést tesz a róla szóló tanulmányában, hangsúlyozva, hogy Kosovics „számos magyar dal szerzője” (Harsányi 1927, 119).
Ettől kezdődően „vált a kor legnépszerűbb énekelt dalává” amelyet sokfelé énekeltek s ebből a sajátos létmódjából adódóan folklorizálódott (Csetri 1973, 687). Kosovits Lassú magyarja voltaképpen méltóságteljes gyászzene volt, lassú és viszonylag gyorsabb részleteinek váltakozásával (Csetri 1973, 693). Juhász Géza írja, hogy „mihelyt Márton József bécsi professzor, volt debreceni diák közre adta megzenésítve, hamarosan énekelték az egész országban, társadalmi különbség nélkül. Egyik legkedveltebb dala lett a XIX. század fordulójának” (Juhász 1966, 407). Juhász Géza szerint, ettől kezdődően A Reményhez kéziratos énekeskönyvekben fellelt szövegvariánsai (a folklorizálódás miatt) voltaképpen „nótaszövegi torzulások” (Juhász 1966, 406). Mint írja, „nótaszövegként, ivás közben szokásos egyes apró módosításokkal” jegyezték le, miközben „semmi kétség, hogy a tompább rímek a nótázgatás melléktermékei”, hiszen „mit törődtek a poharazók azzal, hogy a sorvégek parádésan csengenek-e” (Juhász 1966, 406). Nyilvánvaló, hogy A Reményhez esetében is arról beszélhetünk, hogy e vers (már népszerű énekszövegként) eljutott a folklóralkotások közé és ott valamelyest megváltozott formában élt tovább, miközben szövege egyszerűsödött, módosult, azaz – variálódott. Ez, végtére is, természetes törvényszerűsége a népköltészetnek, s nem véletlen, hogy a folklorizálódás éppen a 19. századi irodalom alkotásai vonatkozásában volt a legkifejezettebb, főként a dallammal ellátott, énekelhető, rövidebb műfajok esetében. Egy forrás szerint, a 19. század első tizedében, Erdélyben zongorakísérettel énekelték, a későbbiek során pedig A Reményhez színpadi helyzetdal lett: 1825 táján Déryné Széppataki Róza is, közkívánatra, énekelte (Szilágyi 2002, 733).
Műfaja tekintetében, s ezt még a költő határozta meg 1802-ben, A Reményhez – óda (Szilágyi 2002, 717). 1808-ban Kazinczy Tübingai pályairatában hol dalnak, hol éneknek nevezte – nyilván énekelt változatának hatása alatt –, később pedig ódának minősítette (Csetri 1973, 696). Kemsei István, kétszáz évvel később, műfaját és struktúráját elemezve, arra az álláspontra helyezkedett, hogy egy „óda-dal-elégia műfaj-triptichonról” van szó, azaz, a költemény „nem egyetlen versépület, hanem három. Két külön szerveződő szöveg, majd e kettő szintézise” (Kemsei, 2003).
Nyitókép: Csokonai Vitéz Mihály portréja a Vasárnapi Újság 1859-ben megjelent kiadványában
