2021. január 22., péntek
JEGYZETEK A KAROSSZÉKBŐL

Anyám, én nem ilyen lovat akartam!

Csak nagyon komoly okokból hagyjuk ki a Duna-parti sétát, Alek és jómagam. Tulajdonképpen nem sétálunk, hanem „megyünk”, azaz átlagosan percenként 120 lépéssel hagyunk el majd mindenkit. Van azonban néhány megálló, mégpedig kötelező. Ismerősök, egykori fociőrültek, „szakik”, forumosok, persze Magyar Szó-sok is, akikkel egy-két mondatot váltunk, mi, a kutyák, és ők, mindennek a megmondhatói! Akik ezek közé tartoznak, te szent Isten, a legnagyobb részük már onnan fentről nézi, hogy mi hogy s mennyire esztelenül használjuk, birtokoljuk a nekünk adott pluszéveket. Mondtam már nemegyszer, hogy nagyon kevés magyarral találkozok a Duna partján. Már hetek, hónapok óta nem láttam Mucsi Bandit. Vele nagyon szerettem egy-két közös ismerőst kipellengérezni… Bandi, hívjál, bárhol vagy!

Az egyetlen magyar, akivel nap nap után találkoztam, János volt. Nejével, hacsak nem volt valami abnormális idő, ott voltak, és szépen, öregesen sétáltak, vagy éppen valamelyik kávéházban iszogatták azt a fekete itókát.

A hatvanas évek elején, amikor én már „valaki” voltam, ha nem is a Szóban, de a fociban igen, én a legjobb magyar íróval barátkoztam – Laci bácsi nagyon szeretett sakkozni, én is. Ő szerette azt is, hogy meg-megvert, én viszont ezt nem nagyon. Abban az időben egy egész sereg „kis srác” bontogatta szárnyait. Bányai egyike volt a legtehetségesebbeknek. Ő majdnem egy évtizeddel fiatalabb volt, mint én, de az nem jelentette, hogy ő is meg a többi jövendőbeli író, tanár és újságíró, szerkesztő hasra esett volna előttünk, akik a hátunkon vittük a lapot! Jól tették, be is futott a gárda, egy-két évtized után már beértek, s vitték a magyarság írással foglalkozóinak zászlaját.

Írtak, szerkesztettek, tanítottak…

Az utóbbi napokban nem volt ott a házaspár a sétányon, de eszembe sem jutott ez az ok… az okok non plus ultrája, a megkérdőjelezhetetlen. Nyugodj békében, János… A Duna-sétányon, úgy látszik, egyedül maradtam. Még jó, hogy Alek nem tud magyarul.

Eljött az idő a „búcsújárásra”. Nem a gyermekkori szenzációra gondolok, hanem harmadik – de inkább „ezüstértékű” – hazámra. Az utóbbi években kötelező volt tisztelgésem a kenguruk hazájában. Szeretek – furcsa, amit mondok – megérkezni! Amikor kilépek abból a mamut gépből, sokkal magasabbnak érzem magam, mint amilyen voltam a belgrádi reptéren! Valahogy nagyon jól érzem magam. „Valaki” vagyok, akit még ilyen aggastyán létére is felismernek… Nemegyszer megtörtént, hogy az útlevél-ellenőrzésnél a „hekus” felkiáltott: Frank, you bastard! Nice to see you! (Jó látni téged!) Ha ezt az ember szóról szóra lefordítaná, nagyon rosszul hangzana a köszöntés első része, de ez „haverok között” a legstrammabb! Ha nem lenne a munkahelyén, már a legközelebbi pubban, korcsmában – mondanák nálunk – volnánk, és menne a szó a fociról. Persze a válogatottról van leginkább szó, mert azon keresztül ismernek az egész országban. És mondhatom, hogy ez nagyon jólesik ennek a piszok énemnek!

Amikor a haverok és a „családom” megtudják, hogy mikor érkezek, már meg is van a program az egész hónapra. Elmondtam már, hogy a nejem felfogadott három családot, s mindnek van két-két lánya. Három család, három „világ”, egy vajdasági szerb, egy macedón és a harmadik montenegrói, mindháromnak van két-két lánya, de csak az újvidékieknek van unokájuk, kettő is. Mondjam, hogy ott is dédapa vagyok.

A „családnál” leszek majd három hetet, a többi időt egy volt segédedzőmnél és játékosomnál töltöm. A játékos Moe-ban él, és már írtam, hogy a bátyja lovakat edz, mégpedig sikeresen az ő „istállójában”. A legsikeresebb lovuk neve Mourinho, eddig több mint 1,4 millió dollárt nyert.

Persze, mint szinte mindig, az ilyen lovak tulajdonosai gazdag emberek, de ebben az esetben az én egykori focistámé és bátyjáé majdnem az egyharmada. Megbeszéltük már előre, hogy akkor megyek hozzá, amikor a lovak futnak! Tettem én már az ő lovaikra… Persze, mindig más győzött!

A Messi–Suárez-büntető és egyéb

Hihetetlen, hogy akkora eget rengető dolgot csinált a sajtó abból, hogy Messi megviccelte a közönséget egy fontos meccsen – habár ők már vezettek –, és a büntetőt úgy végezték el, hogy ő nekiszaladt a labdának, de csak oldalra passzolt, és Suárez könnyedén lőtte a gólt, mert a kapus már elvetette magát. A tv-s el volt ragadtatva, és olyan valamit mondott, ami teljesen védhetetlen, mert ilyen gólt már nem egyet látott a világ. Negyvenévnyi edzősködésem alatt kétszer vagy háromszor így rúgtuk a büntetőt, meg kell említenem, hogy sosem valami nagy meccsen és olyan esetben, amikor ez döntötte volna el a mérkőzést. S ez volt a helyzet ezzel a büntetővel is.

Tehát ebben nem változott sokat a világ. Viszont másban igenis. Gondolok arra, hogy ma egy-egy nagy csapat 25-30 játékosból áll. Hogy a „kispadon” majdnem egy tucat specialista ül. Hogy nyomban a meccs után a játék minden pillanatát láthatják – különválasztva mindent, amit érdemesnek találnak. És akkor kezdődik az elemzés. Már láttam egyet-mást, és el is fogadom, hogy rengeteg olyan apróságot rögzítenek, melyet szabad szemmel sokkal kevesebb esetben regisztrál a legjobb edző is, de azt kell mondanom, hogy nem látom sok mindennek az értelmét. Annak sem, hogy megmutatják a játékosok felállását egy pillanatban – így védekeznek, így támadnak… Fogadok bármiben, hogy ezeket a képeket soha kétszer egy meccsen nem tudják megismételni. A védekezés az ellenfél támadásától függ, s nem mástól. Esetleg támadni még lehetséges az ellenfél védekezése szerint… Kihasználni hibáit vagy képtelenségét bizonyos esetekben. Mondjuk, sokkal magasabbak vagyunk, mint az ellenfél védelme, vagy lassabbak. Persze ilyesmi nagyon ritkán történik meg, mert a nagy csapatok edzői olyan gárdát küldenek a pályára, melynek ilyen fogyatékossága szinte nem is lehet.

Az az érzésem nagyon sokszor, hogy nem csak a segédedzők akarnak nagyon nagy tudósok lenni, amikor játékost váltanak, azzal, hogy lapozzák a „bibliát”, mutatván, hogy melyik poszton kell játszaniuk… Véleményem szerint van 11 játékos, de nincs ennyi pozíció! Ugyanis a jobb- és balhátvéd és ugyanúgy a középpályás teljesen ugyanazt a munkát végzi, csak a maga oldalán, és így tovább, tehát szerintem csak azt kell a játékosnak mondani, ha az edzők jól dolgoznak, hogy erre és erre a posztra mész, fiam, s nem kell mutogatni. Hacsak nem akarnak az edzők egy kicsit szerepelni.