Műfajzavar egy messzi-messzi galaxisban

Filmkritika: Star Wars – Az ébredő Erő

Lénárd Róbert

2016. január 9., 12:46 >> 2016. január 9., 13:46

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Star Wars – The Force Awakening (2015). Rendezte: J. J. Abrams. George Lucas karakterei alapján írta: J. J. Abrams, Lawrence Kasdan és Michael Arndt. Fényképezte: Daniel Mindel. Vágó: Maryann Brandon és Mary Joe Markey. Zene: John Williams. A főbb szerepekben: Daisy Ridley, John Boyega, Oscar Isaac, Adam Driver, Harrison Ford, Carrie Fisher.

Finn, a Második Rend renegát katonája és Rey, a szemétszedésből élő, szüleit hazaváró leányzó szökésben vannak a Sötét Oldal elől egy BB-8-as droiddal, akinél ott a mindent megoldó térkép. Egy random kiválasztott régi űrhajóba szállnak be, amely a megszólalásig hasonlít a Millenium Falconra. Vagy öt percen belül levadássza őket egy nagyobb űrhajó, és megérkezik a hajó valahai gazdája, Han Solo Csubakkával az oldalán. Nincs tévedés: ez valóban a Millenium Falcon. Harrison Ford (már a trailerből ismert) belépőmondata: – Csubi, itthon vagyunk!

Ha a film ezen pillanatáig volt is kétségünk, mire váltottunk jegyet és miféle műfajtörténeti problematika is vár ránk Az ébredő Erő elemzésekor, e jelenetnél már minden világos.

Az, amit a Csillagok háborúja hetedik részeként emlegetünk, technikailag nem az eredeti trilógia (a gyengébbek kedvéért a negyedik, ötödik és hatodik fejezet, amely tulajdonképpen időrendben az elsőtől a harmadik rész) folytatása – hanem csupán annak remake-je.

A történet a szokásos mesébe illő: harminc évvel az 1983-as A jedi visszatér sztorivonala után a már emlegetett Rey (Daisy Ridley), aki egyébként küllemében igencsak hasonlít Az éhezők viadalának Katniss Everdeenjére és a már emlegetett Finn (John Boyega) kezébe kerül a mindenki által hőn áhított térkép, amely elvezetheti őket a csupán legendának hitt jedihez, Luke Skywalkerhez. Közben van itt fekete maszkos főgonosz (Adam Driver), piros és kék fénykard, egy az eddigieknél nagyobb kiadású Halálcsillag, „az ellenállók maroknyi csapata”, és a film felétől feltünedeznek a régmúlt idők szereplői: Han Solo (Harrison Ford), Leia hercegnő, aki most tábornokként fut (Carrie Fisher), Csubakka... A többi pedig már csak szpojler és történelem.

A Disney stúdióhoz pár éve úgy kerültek át a franchise jogai, hogy az egész mémáradatot indított meg – hogy csak egyet említsünk, a Darth Waderrel dacoló Mikiegeret, amint azt mondja a sötét nagyúrnak: „Én vagyok az apád”. Ez az első alkalom, hogy a stúdiónak bizonyítania kell: méltóképp fogja továbbvinni minden idők egyik legsikeresebb univerzumát. Már készül is egy rakás háttérfilm, ami az elmúlt harminc évet hivatott megmagyarázni, és már elindultak az előkészületek a nyolcadik rész forgatására.

Nem volt tehát mindegy, hogyan dobbant a Disney ezzel az epizóddal. Egyrészt ki kellett köszörülni a csorbát az elképesztően rossz negyedik, ötödik és hatodik rész (a gyengébbek kedvéért: első, második és harmadik fejezet) után, amely a szó minden értelmében a filmtörténet egyik mélypontjának számít Hayden Christensen órákon átívelő tehetségtelenségétől a történet banális vicceiig. Másrészt újra kellett indítani a sztorit, folytatva az őstörténetet, méghozzá úgy, hogy az egy tizenéves mai mozilátogatónak is megfeleljen.

Jelentjük: a Disney úgy dobbantott, hogy megkerülte az összes kockázati tényezőt és egyszerűen újraforgatta a trilógia elemeit, kissé felrázva és persze 3D-ben. Az eredeti trilógia forgatókönyvíróját, Lawrence Kasdant összeeresztette J. J Abramsszel, akit leginkább a Star Trek rebootolása és a Szuper 8 című retro-sci-fi miatt ismerünk (jegyzem meg: joggal) és Az éhezők viadala és A család kicsi kincse forgatókönyvírójával, Michael Arndttal, hozzáadták a legendás zenét, a legendás színészeket. Ám míg a Szuper 8 és a Star Trek esetében a rendező-forgatókönyvíró Abrams kikacsintások egész sorával dolgozott, önreflexívvé és kedvesen önironikussá téve a műfajt és a filmeket is, itt ilyesminek nyoma sincs. Kasdant pedig nem azért bérelték fel a feladatra, hogy új legendákat találjon ki, bővítve a Star Wars-univerzumot, hanem hogy recikláljon. Az ember szinte minden egyes kockán érzi a megfelelési kényszer stresszét, a kockázatmentes vállalás kategorikus imperatívuszát.

Működik? Igen. Ez egy jó remake. A képi világ olyan, amilyennek lennie kell, a színészek jól hozzák a formát (amennyire ezt a motivációk felfejtésében sosem túl erős mesesorozat forgatókönyve megengedi). A régi rajongók orgazmatikusan felhördülnek, amikor feltűnik a Millenium Falcon, könnyezve nézik végig, amint belépnek az ezer éve nem látott szereplők vagy megkerül a rég nem látott kék fénykard. Az újak megismerkednek az alapelemekkel és élvezik a véget nem érő űrhajós üldözéseket és a legenda továbbszövését.

A probléma azonban adott: a jól működő remake azért csak remake marad, és a matematikai középtől számítva szinte minden jelenet fájdalmas ismétlése az előző részekből megismert határszituációknak: van itt fénykardos apakomplexus, ébredő Erő, gonosz űrlények, akik (továbbra sem túl érthető módon) a Sötét Oldalra csábítanak, űrüldözés vizuálisan bonyolult gépfalak előtt, fénysebességgel közlekedés, vicces és kevésbé vicces lények, bölcs. Misztikus titkokat szajkózó CGA-teremtmény.

Láttuk már mindezt. Csak nem 3D-ben. És nem Az ébredő Erőnek hívták.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége