NDK, Mauer, Trabi, Stasi és a hasonló „csodabogarak” már a múlt emlékei, maradványai. A felsorolt furcsaságok nagyobb része, úgy, mint a hírhedt berlini fal (Mauer), a széles körben használt műanyag karosszériájú keletnémet autócsoda (Trabi) és az ottani lakosságot rémületben tartó titkosrendőrség (Stasi) épp huszonöt éve került a történelem kútjába. A magát rózsaszínben feltüntető egykori kommunista ország (NDK) pedig eltűnt az idők viharában: valójában politikai rendszert változtatva beolvadt a szomszédos nyugati országba. Az integrációból született 1990. október 3-án egy új állam, a Német Szövetségi Köztársaság.
Az 1945-től 1990-ig tartott megosztottság felszámolásának ezüstjubileumát sok száz településen utcafesztivállal köszöntötték, néhol azonban csak csendes megemlékezést tartottak. A központi ünnepség helyszínén, Frankfurtban beszédet mondott a volt NDK-ból származó Joachim Gauck államfő. A keleti országrész szülötte, Angela Merkel is üzent a lakosságnak.
A kancellár azonban már október 1-jén megkezdte az ünneplést, az egykori NDK területén fekvő Halléban. Itt azonban nem ő volt a rendezvény sztárja, hanem az a 14 óvodás, akik korhű jelmezben barokk táncot lejtettek az előkelőségek szórakoztatására. Előadásukhoz a hangulatos muzsikát a város világhírű szülöttének, Georg Friedrich Händelnek népszerű művéből, a Vízizenéből kölcsönözték. A produkció lenyűgözte a zeneszerzőről elnevezett kongresszusi- és hangversenyközpontban összesereglett előkelőségeket. A fellelkesült Merkel – a protokolltól és az előre megírt beszédétől eltekintve – külön megdicsérte az előadókat, akik boldogan könyvelhették el, hogy a néni nagyszerűnek nevezte a táncot.
Az ovis társulat tagjainak és kortársaiknak azonban már fogalmuk sincs arról, hogy nem is olyan régen még két Németország létezett: a demokratikus nyugati (NSZK) és a diktatórikus keleti (NDK), amely ellenségként tekintett a szomszédjára. Ezért minden eszközzel igyekezett védekezni ellene, sőt arra készült – Moszkva vezetésével és útmutatásai alapján –, hogy szükség esetén katonai erővel szálljon szembe vele. Ez az idő szerencsére nem jött el. A kommunista világ főhatalmaként a Szovjetunió szintén összeomlott (1991-ben), szövetségeseinek óriási többsége pedig teljesen átalakult.
Moszkva gyarmatai azonban csak azért szabadulhattak fel, mert a gazdaságilag is összeroppant Szovjetunió már nem tudta egyben tartani a birodalmat. Az Egyesült Államokkal (kényszerből) kötött egyezségek és alkuk fejében végül elengedte alattvalóinak a kezét. Kénytelen volt feladni addigi szuperhatalmi pozícióját is.
Ennek eredményeként került sor a két ellenséges tábor – egyszersmind a kommunista és a demokratikus (nyugati) világ hidegháborús – szembenállását jelképező hírhedt berlini fal lerombolására. A gyűlölt építmény (1961 óta) 28 évig éktelenkedett a különleges státusú városban, illetve választotta el a külföldi hatalmak ellenőrizte Nyugat-Berlint a keleti résztől, azaz az NDK fővárosától.
A fal 1989. november 9-én omlott le, maga alá temetve a kommunizmust, a kelet-európai egypárti, diktatórikus rezsimeket és a hidegháborút. A német egyesülés után nagy részét lebontották; csak mutatóba maradt belőle, hogy emlékeztesse az utókort a letűnt világra.
A falpusztulás évében még illuzórikusnak tűnt a két ország egyesülése, Helmut Kohl akkori nyugatnémet kancellár mégis felvetette az ötletet. A keleti szomszéd rábólintott, de ez nem volt elegendő, a világ és az ókontinens vezető államait is rá kellett beszélni.
A II. világháborúban győztes Franciaország és Nagy-Britannia nem rajongott az ötletért, attól tartottak, hogy az egyesített Németország révén egy új, (később akár veszélyes) európai hatalom lép a színre. Ezért igyekeztek rávenni a hitlerista koalíció legyőzésében kiemelkedő szerepet játszott és még nagyhatalomként kezelt Szovjetuniót, hogy akadályozza meg az NDK csatlakozását az NSZK-hoz. Próbálkozásuk nem járt sikerrel.
Az egyesítés ellen ugyanis sem – a kommunista világban a társadalmi-gazdasági átalakulást elindító – Mihail Gorbacsov szovjet vezető, sem az USA nem emelt kifogást. Ennek köszönhetően állt helyre a német egység, s jöhetett létre az új ország, amely azóta Európa meghatározó politikai, gazdasági és kulturális hatalmává nőtte ki magát. Kohl pedig, aki annak idején azt ígérte, hogy a volt NDK területét virágzó tájakká változtatja, elnyerte az egyesítés kancellárja címet.
A keleti országrészben élő mintegy 12 millió ember egy részének azonban – huszonöt évvel a gáláns ajánlat elhangzása után – más a véleménye. Ők gyakran panaszkodnak azokra a még mindig jelentős gazdasági és szociális különbségekre, amelyeket – a nyugati országrésszel összehasonlítva – lépten-nyomon tapasztalnak. A munkanélküliek száma például a kétszerese a nyugatinak, rosszabbak az életkilátások, és sokkal alacsonyabb a termelékenység is. Talán ez az oka annak is, hogy az ország keleti felében átlag 16 euró az órabér, a nyugatiban viszont csaknem 21.
Pedig a kormány 1990 októbere óta mintegy kétezer milliárd (!) eurót fordított a „virágzó keleti tájak” kialakítására. A címzettek azonban a pénz csaknem kétharmadát szociális ellátásra (nyugdíjakra, munkanélküli segélyekre) fordították, s nem a gazdaság fejlesztésére.
