2024. március 28., csütörtök

Ami történik, azt mi tesszük

Interjú Pál Károllyal
(Fotó: Ótos András)

(Fotó: Ótos András)

A közvéleményt is foglalkoztatja, nem csak a politikai elemzőket, ellenlábasokat vagy éppenséggel a VMSZ szimpatizánsait, mi történik a legtekintélyesebb vajdasági magyar párt háza táján. Egyesek azt állítják, ideológiai-elvi különbségekről van szó, mások szerint, ami történik, nem más, mint egy természetes folyamat, minden szervezet, legyen az akár politikai párt, bizonyos időközönként keresztül megy ezen. Ha szétnézünk a régióban, akár a szerb, akár a magyarországi politikai színtéren, azt látjuk, a pártok életében bizony lezajlanak azok a folyamatok, amelyekkel mostanában a VMSZ is szembesül. Pál Károlyt mint a VMSZ egyik legrégebbi, legtöbbet látott politikusát, aki az április 25-ei magyarcsernyei tisztújító közgyűlésre nem jelöltette magát, át akarván adni a helyét a fiataloknak, arról faggattuk, miként látja 21 éves pártja történetét, abban saját helyét és szerepét, és miképpen értékeli a közelmúlt eseményeit.

Ön mint a VMSZ egyik alapítója, a párton belül az elmúlt 21 év során számos jelentős tisztséget betöltő politikusa, hogyan tekint vissza az elmúlt időszakban kifejtett közéleti tevékenységére?

– Sohasem titkoltam, és most sincs semmi okom senki előtt elhallgatni, hogy negyven év közéleti szerepvállalás áll mögöttem, aminek szebbik fele – a második húsz év – egyértelműen a Vajdasági Magyar Szövetséghez kötődik. A kérdéssel kapcsolatosan szeretném, nyomot hagyva magamról, megemlíteni, hogy negyven éve vagyok folyamatosan Kishegyes község képviselő-testületének a tagja. Nem ismerek mást, aki a látókörömben ilyen adatot mondhat magáénak. Ezenkívül több mint húsz évig voltam felelős beosztásban községi tisztségviselő, a többpártrendszerben pedig három ízben tartományi, egyszer pedig köztársasági képviselő. A múlt évszázad belháborús ’90-es éveiben, községi tisztségviselőként, öt tartalékos- és kiskatona temetésén beszéltem nyíltan és világosan a tragédiát hozó értelmetlen háborúról, hat családba vittem küldöttségként másokkal a tragikus hírt, hogy a gyermek, az édesapa vagy a férj nem tud élve hazatérni, mert hősi halált halt az értelmetlen csatatéren. Ne legyen része soha többet senkinek ilyen feladatban. Szintén másokkal együtt ott voltam és beszéltem a kishegyesi és a csantavéri színháztermet megtöltő, háborúellenes megmozduláson az erőszakos besorozás ellen tiltakozó emberek előtt, de ugyanezt tettem Moravicán is, a paprikamalomban a besorozás ellen fellázadt tartalékosok és családtagjaik által sűrű sorokban körülvett pótkocsiról. Ne kerüljünk többet ilyen helyzetbe! Nem csak arra vagyok büszke, hogy alapító tagja vagyok a VMSZ-nek, de arra is, hogy a zentai alakuló közgyűlést megelőzően már ott voltam a Tóthfaluban szervezett szűk körű előkészítő megbeszélésen.

Tudom természetesen azt is, hogy vannak, akik nem osztják a véleményemet a négy évtizedes, megváltoztathatatlanul megtörtént közéleti szerepvállalásom ily módon történő bemutatásáról. Az ő megnyugtatásukra mondom el azt is, hogy a VMSZ pár hónapja Magyarcsernyén megtartott tisztújító közgyűlésén szabad akaratomból nem jelöltettem magam tanácstagi tisztségre. Ezt azért tettem, mert bízom abban, hogy hat hónap múlva, 65 évesen nyugdíjas leszek, és a tízezres tagságunkból a VMSZ vezetőségébe nélkülem is könnyű volt sikeres csapatot választani Pásztor István elnök úr mellé. Természetesen az sem mellékes számomra, hogy szülőfalumban, Bácsfeketehegyen, valamint Kishegyes községben, ahol több mint 15 éve a VMSZ az egyedüli magyar párt, létrejött az a tettre kész, jórészt fiatalokból álló csapat, amelyik segíteni fogja magyar közösségünk megmaradását. Nem tervezek politikai nyugdíjba vonulni, hiszen ezután már egyszerű VMSZ-tagként, amíg azt tehetem és igény lesz rá, élőszóval és a virtuális világban egyaránt szeretném megosztani a véleményemet mindazokkal, akik erre igényt tartanak a közösségünk érdekében végzett munkálkodásuk keretében.

Az elmúlt nyolc év alatt a VMSZ sikeres pártként működött. Azok is ezt a képet erősítették, akik mára, ha nem is léptek ki, de nagymértékben eltávolodtak a VMSZ-től. Ön szerint mi történt?

– A VMSZ teljesítménye a megalakulása óta eltelt 21 évben, választópolgáraink szavazócédulán kifejezett véleménye alapján, nem volt mindig sikeresnek mondható. Kasza József vezetésével a VMSZ megítélése, az elnökcserét megelőző években, politikai mélyrepülésbe torkollott. Ez azért történt így, mivel a párt nem azt tette, amit a magyar közösség, a választópolgárok elvártak tőle. A VMSZ abban az időszakban elsősorban önmagával foglalkozott, feladta politikai önállóságát, és látszattevékenységbe merült ki a munkája. Ezt úgy is meg tudnám fogalmazni, hogy a VMSZ, Pásztor István elnökké választása előtti jó néhány éven át, átvette a törpe vajdasági magyar pártjaink mindenkori munkamódszerét, és ezt a választók bizony akkoriban sem méltányolták.

Az utóbbi nyolc évben a VMSZ töretlen sikertörténete egyértelműen Pásztor István elnökké választásához kötődik, és ezzel a cselekedettel kezdődik. A párt munkamódszert változtatott, életszerű politizálással a választó érdekében kezdett cselekedni. Visszaszerezte függetlenségét, taglétszáma és teljesítménye erőteljesen megnövekedett. Mindennek köszönhetően példaértékű együttműködés jött, jöhetett létre a VMSZ és Magyarország nemzetben gondolkodó és cselekvő, kétharmados többségű, Orbán Viktor miniszterelnök nevével fémjelzett FIDESZ–KDNP kormányával. Most már második mandátumát éli ez a kölcsönös bizalmon alapuló együttműködés, ami eredményeként eddig soha meg nem közelített lehetőség jött létre a szülőföldön maradásunk esélyének erősítésére.

Ezt az egyesek részéről újabban alkalmazott, megváltozott hangnemet nem tudom mással magyarázni, csak azzal, hogy a Pásztor István vezette, nyolcéves, kitartó, nehéz munka gyümölcsét más akarja betakarítani. Ügyvezető alelnökként közeli szemlélője voltam azoknak a történéseknek, amelyek ilyen messzire és magasra vitték a pártot. Magyarország legfelelősebb vezetői mondták ki akkor, és ma is, hogy a VMSZ Pásztor István pártelnök vezetésével, összefogással és tenni akarással példát mutat a határon kívül rekedt magyar közösségek mindegyikének. Gondoljunk például arra, hogy az, amit mi itt, Vajdaságban elértünk, számunkra természetes, talán már nem is eléggé értékelt dologgá vált, mások pedig, sajnos csak álmodozhatnak törvényes keretek között működő kulturális autonómiáról: az MNT és annak elnöke ellen irányuló támadások hátterében sem elvek állnak, sokkal inkább másfajta érdek, ami esetleg csorbát szenvedett. Ugyanez a helyzet a párttal is. Meggyőződésem, hogy az elmúlt időszak lármázói és demokráciaféltői hirtelen sokkal nyugodtabbak lennének, ha a támogatásokról szóló döntéseket nem előznék meg széles körű szakmai konzultációk, vitafórumok, közösségi találkozók, amelyek eredményeképpen megszületnek a testületi döntések.

Aki egy kicsit gondolkodik, az látja, hogy az elégedetlenkedők és hangoskodók, miközben a demokratikus működés után sóhajtoznak, hónapok óta nem csinálnak mást, mint kiscsoportos foglalkozásokon szövögetnek.

Lehet, hogy ez azért van így, mert túl nagy az elvárás, sok a feladat, amitől vannak, akik megtorpannak, mert nem tudnak lépést tartani.

– Az az igazság, hogy a VMSZ 21 éves történetében a szavazóinknak, tagságunknak, minden szintű vezetőségünknek és pártelnökünknek köszönhetően soha nem látott magasságba tettük a lécet. Sokan úgy gondolják, hogy túl magasra. Az össztűzhöz, aminek célkeresztjében egyértelműen a VMSZ elnöke és legközelebbi munkatársai vannak, a megnyilatkozókon kívül leginkább azok csatlakoztak, akiknek nem felel meg a léc magassága. Ha komolytalan akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy vannak VMSZ-en kívül és belül is olyan emberek, akikben megfogant a léc átugrásának a gondolata, de bárhogy is ügyeskednek, azt még létrával sem tudják megtenni. Ilyenkor jön az ötlet, hogy fogjunk össze, verjük le valahogy a lécet, és tegyük mindannyiunk számára elérhető magasságba.

Komolyra fordítva a szót: számomra egyértelmű, hogy a VMSZ sikertörténete, mint bármi a világon, nem lehet tökéletes, mindenki ízlését és elvárását kielégítő. Egy dolgot azonban nem lehet elvitatni: pártként működünk, politizálásunk alapja a testületi döntések meghozatala és megvalósítása. Nem nekünk kell magyarázkodnunk, hanem azoknak, akik ezt tagadják, akik a működést vissza akarják vinni a VMSZ rég elfeledett időszakába. Ezenkívül mindig vannak elégedetlen, sértődött, kötözködő, akarva vagy akaratlanul megbántott emberek. Ők azok, akik szervezetek, intézmények és szolgálatok kereteit és lehetőségeit kihasználva próbálják a VMSZ megdöntésével átvenni a vajdasági magyar közösség sorsának irányítását. Még komolyabbra fordítva a szót, úgy gondolom, hiszem és vallom, hogy integratív erejének és lehetőségeinek növelésével, valamint kibontakoztatásával a VMSZ-nek sikerülni fog az előttünk álló időben még magasabbra tenni azt a bizonyos lécet. A vajdasági magyar emberek döntő többsége, a magyar fiataljaink döntő többsége itthon akar otthon lenni, emberhez méltó életkörülmények között élni, és ehhez a VMSZ-nek mint a legerősebb, legbefolyásosabb és közösségünk számára legmegbízhatóbb politikai erőnek kell a feltételt biztosítania.