Az elsősorban Európát érintő menekültáradat és a helyi jellegű témák mellett a vagyon eloszlásának kérdése egyfajta örökzöld témának számít. Annál is inkább, mivel ezeknek a dolgoknak esetleg csak első látásra nincs közük egymáshoz. Ugyanakkor, mivel lényegében minden mindennel összefügg, lehet, hogy a menekültáradat gyökerei is egészen a vagyon eloszlásáig vezethetők vissza. A kapitalizmus és a piacgazdaság jövőjét illetően lényegében már a kialakulását követően megszülettek az első elméletek. A kapitalizmus ellenzői már többször is a rendszer csődjét hirdették, vagy éppen az önmegsemmisítő folyamatokra hívták fel a figyelmet, miközben maga a rendszer valamilyen módon meg tudta újítani önmagát, többszöri halálhíre ellenére köszöni, jól van. De vajon működik-e még a legendás skót közgazdász, Adam Smith által emlegetett „láthatatlan kéz”? Vajon szétteríti-e ez a kéz a sikeresek és jól teljesítők profitját a társadalom egészének? Amikor az államok megmentik vagy kisegítik a bankokat, multinacionális vállalatokat, ha nehéz helyzetbe kerülnek, akkor beszélhetünk-e egyáltalán olyan típusú kapitalizmusról, amely Adam Smith, majd később Karl Marx korát jellemezte. Illetve azt sem jellemezte, hiszen nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a láthatatlan kéz elve csak a tökéletes verseny feltételei között érvényesül. Ha a piacon léteznek olyan szereplők, melyek a teljes piac elég nagy hányadát ellenőrzik (monopolhelyzetben vannak), akkor el tudják téríteni a piaci árakat. A monopolhelyzeten kívül számos más olyan jelenség van, amelyek torzítják a tökéletes versenyt. Annyira sok, hogy nem túlzás azt mondani, hogy a tökéletes verseny csak elméleti kategória. A valóságban ilyen nem is létezik. Tehát az olyan elképzelés, amely szerint az egyének, önös érdekeik érvényesülése révén a közérdek megvalósulásához is hozzájárulnak, sok szempontból meg is kérdőjelezhető.
A TŐKE VAK!
Közgazdász körökben az utóbbi évtized egyik legjelentősebb művének tartják egy francia szakember, Thomas Piketty: Tőke a 21. században című könyvét. A „kis Marxnak” csúfolt Piketty elmélete szerint a vagyoni és ezzel együtt a társadalmi különbségek a jövőben csak növekedni fognak. Mindez azonban új kihívások elé állítja az egész emberiséget. Piketty és munkatársai mintegy kétszáz év adatait és több ország adóbevallási gyakorlatát vizsgálva azt állapították meg, hogy a tőke valójában „vak”: ha a hozadéka meghaladja a bérek és a termelés reálnövekményét, akkor aránytalanul gyorsabban fog nőni, mint a termelés. Sokan ebben az elméletben látják a magyarázatát annak, hogy a szegények miért egyre szegényebbek, a gazdagok miért egyre gazdagabbak.
Egy Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz is foglalkozott ezzel a témával. Egyenesen azt állítja, hogy a társadalmi egyenlőtlenség ollója ma már annyira kinyílt, hogy visszafogja a gazdaságot. Piketty szerint a vagyonkülönbség a hetvenes években ugrott meg annyira, hogy akadályozni kezdte a fejlődést. Sokak szerint egyszerű a megoldás. A vagyon hatalmas szeletét birtokló felső 1 százalékot kellene drasztikusan megadóztatni. Egyszerűen hangzik, de a gyakorlatban ez nehezen kivitelezhető. Ahol ugyanis a tőkét elkezdik jobban adóztatni, onnan elmenekül. Sokak szerint a vagyoni egyenlőtlenségek megoldására a választ nem is közgazdasági eszközök között kellene keresni.
KINEK ADJUNK PÉNZT?
A gazdaságélénkítésnek a vállalkozásbarát környezet megteremtése mellett számos eszköze ismert. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a dolgokat, akkor azt mondhatjuk, hogy a gazdaságba pénzt kell pumpálni, ami – az egyéb kedvező körülmények mellett – serkenteni fogja a vállalkozói kedvet, ez pedig jövedelmeket generál, munkahelyeket teremt. Az emberek dolgoznak, pénzt keresnek, azt elköltik, é ez tovább élénkíti a gazdaságot. Az adagolás módozatainak kiválasztása körül azonban viták vannak. Sokan kifogásolnak pl. bizonyos támogatási formákat, hiszen tulajdonképpen ezzel valóban mesterségesen befolyásoljuk a „természetes” piaci folyamatokat. Egyesek szerint támogatni kell a vállalkozásokat, hiszen azok képesek munkahelyeket teremteni, mások viszont ezt ellenzik. A gyakorlat egyértelműen azt mutatja, hogy nagyon nem mindegy, hogy kit támogatnak. Az egyszerű emberek többsége ugyanis hiába kapna hatalmas összeget, valószínűleg képtelen lenne egy versenyképes vállalkozást létrehozni és fenntartani. Vannak, akik úgy vélik, az embereknek kell szétosztani a pénzt, azok elköltik, ezzel pedig élénkül a gazdaság, az emberek pedig elégedettek lesznek. Nálunk ez például azért nem működne, mert az emberek a kiosztott pénz nagy részét olyan árura költenék, amit nem itthon gyártanak. A kiosztott pénzzel tehát a külföldi vállalkozókat segítenék, miközben rontanák országunk kereskedelmi mérlegét is. Egy olyan gazdaság esetében, mint a miénk, alaposan meg kellene fontolni, hogy a gazdaságélénkítésnek mely eszközeihez nyúlunk, hiszen az eddigi próbálkozások valahogy rendre sikerteleneknek bizonyultak.
