2024. április 25., csütörtök

Mojzes Antal emlékére

(1934–2015)

Mojzes Antal nyugalmazott tanító igen régen felhívta magára szülőfaluja figyelmét azáltal, hogy kutatta s feldolgozta, könyvben kiadta szülőfaluja történetét, igazi sikert és ismertséget azonban azzal szerzett, hogy – elsőként a helytörténeti kutatók közül – bekapcsolódott az 1944-45-ös véres események kutatásába. Szülőfalujában van ugyanis ártatlan áldozataink egyik legnagyobb tömegsírja. Tagadhatatlan, hogy a téma bajmoki feltárásának és feldolgozásának legjobb ismerője lett. Erről szóló első könyve a Halottak napja Bajmokon még 1994-ben jelent meg, annak előszavában írja: „A falu felszabadulásától, október 19-étől, az események bekövetkezéséig, november 2-ig, két hét telt el. Bajmokon tehát már két hete vége volt a háborúnak, a Vörös Hadsereg és a partizánegységek  Apatinnál és Bezdánnál vívtak csatát a dunai átkelésért. Bajmok már az új országban, Jugoszláviában, a hátországban volt, amikor a település életében, az ártatlan áldozatok kivégzésével bekövetkezett a legszörnyűbb, a legsötétebb nap: a razzia.” Már ezen első könyve írásakor tisztában volt azzal az alapelvvel, hogy a fél évszázadon át tartó titkolózás után csakis akkor lesz a feltárás hiteles, és csak akkor lesz értelme, ha szárazon, tárgyszerűen kezeli az elsősorban tanúktól szerzett adatokat, s ezt így fogalmazta meg az előszavában: „Jó lenne, ha annak ellenére, hogy szörnyű vérengzés történt az Akácfánál 1944. november 2-án, a könyv a megbékélést, az egymás kölcsönösen tiszteletben tartását, és a leírtakból származó feszültség feloldását segítené elő és szolgálná.” Később még éveken át tovább gyűjtötte az adatokat és könyvét is újra kiadta ezekkel kiegészítve. Ezzel sem volt megelégedve, tovább gyűjtött és írt – haláláig.

Nem csupán az adatok feltárásával és feldolgozásával jeleskedett, hanem azzal is, hogy a tömegsír helyén az áldozatokról rendre méltóképpen megemlékezzenek, s ebbe bele kell érteni azt is, hogy azon a helyen megfelelő emlékmű is legyen. Fáradtságot nem ismerő munkájának eredményeként a bajmoki tömegsírok helyszíne szép, magasztos emléktemetővé változott. Tudomásom szerint a legutolsó kötete erről tavaly jelent meg Tömegsírból emléktemető címen, Bajmok 1944–2014 alcímen.

Noha helytörténeti kutatásokat végzett, ebben az utolsó könyvében is el tudta helyezni a véres eseményeket az országosak közé. Ezt írja az említett utolsó könyve megjelenésével egy időben tartott tavalyi megemlékezés alkalmából: „Még a háború be sem fejeződött, amikor az OZNA tábornok Aleksandar Ranković sugallatára 1945. május 18-án törvényerejű rendelet jelent meg, amelynek lényege a következő volt. Minden sírgödröt, tömegsírt tilos látogatni, legyen elsimítva a földdel. Szántani-vetni kell, hogy néhány év múlva teljesen feledésbe merüljön. Majd hozzáfűzte: Mondom én: a gaztett helye.

Számtalan e témához kötődő könyv és írás megjelenése fémjelzi maradandó munkásságát. Az már szinte természetes, hogy a helyi Dózsa Hagyományápoló és Kegyeleti Bizottságának ő lett az elnöke (1996–2011), de alapítója és első elnöke, haláláig tiszteletbeli elnöke a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaságnak is.

Kedves küzdőtárs!

Évtizedeken át kitartóan küzdöttél azért, hogy a bajmoki eseményekről föllebbentsd az állami és pártterrorral szőtt leplet a gonosztettről, s eredményesen küzdöttél azért, hogy a helybeli áldozatoknak méltó emlékhelye legyen az első „emlékmű”, a korhadó akácfa helyén. Bármilyen szerény is lesz a te sírod, a tömegsírban nyugvók emlékműve, az áldozatok története és névsora a te emléked is méltóképpen fogja őrizni. Köszönjük fáradozásaidat!

2015. június 23.