2024. április 19., péntek

Megpecsételtek

Hetven évvel ezelőtt, január 23-án, Csúrogot, Zsablyát és Mozsort magyartalanították. Akiket addig nem öltek meg a partizánok, azokat szó szerint kihajtották otthonaikból. Teleki Júlia mindössze egyéves volt ekkor. Az ő otthonukba egy 15 éves partizán fiú rontott be. Rájuk szegezte a puskát és azt mondta, öt percet kapnak arra, hogy összecsomagoljanak. Így volt ez minden magyar házban. Volt, aki az éppen kisült meleg cipót is becsomagolta, de mindent elvettek tőlük: pénzt, ékszert, ruhát, kocsit, lovat... Járekre, a lágerbe szállították őket, majd amikor onnan szabadultak, egy papírt kaptak, miszerint mindenhová mehetnek, de szülőfalujuknak még a 60 kilométeres körzetébe sem.

Fotó: Ótos András

Fotó: Ótos András

Hetven éve házaikban mások laknak, földjeiket idegenek szántják. A huszonéves özvegyasszonyok kálváriája folytatódott: egyedül maradtak gyakran több gyermekkel is, és a hatalmas fájdalommal, hogy férjüket ártatlanul kivégezték, és még csak meggyászolniuk sem volt szabad.

Micsoda küzdés lehetett ezeknek az édesanyáknak az élete! Teleki Júlia édesanyja egy 13 éves, egy 10, egy 4 éves meg egy 1 éves gyermekkel maradt magára. Amikor kiszabadultak a lágerből, a két idősebb testvére azonnal béresnek állt, hogy legyen kenyerük.

A ma Óbecsén élő Dömöndi József édesapját is agyonverték Csúrogon. Édesanyja négy gyermekkel maradt egyedül. A legkisebb kétéves volt. A fiatal nő a kendergyárban dolgozott, de a gyerekek munkájára is szükség volt. Nyáron a tarlóra jártak kalászt gyűjteni, hogy meg legyen a kenyérnek való, ősszel pedig csumát szedtek, hogy legyen mivel fűteni. Keserves életük volt, mint ahogyan a Mozsorból kilakoltatott és árván maradt édesanyámnak és testvéreinek is. A nagymama 28 évesen három gyermekkel maradt egyedül. Soha sem volt hajlandó arról beszélni, min mentek keresztül. Csak annyit mondott, képzelhetem, milyen életük volt, amikor különböző tanyákon húzták meg magukat, csirkeólakban aludtak és dolgoztak reggeltől estig csak azért, hogy enni kapjanak.

Sokszor, nagyon sokszor eszembe jutnak ezek a huszonéves édesanyák, meg a gyermekeik is, mert a fájdalom mellett olyan mély nyomorral is meg kellett küzdeniük, amit, úgy gondolom, én igazából fel sem tudok fogni. Találkoztam olyan túlélőkkel is, akiket édesanyjuk oda adott a rokonoknak, hogy azok neveljék fel, mert ő már a negyedik gyermeket egyedül nem tudta eltartani. Szülőként azt gondolom, ilyen fájdalmat, hogy le kelljen mondani az egyik gyermekről, soha sem lehet megemészteni, mint ahogyan azt sem, hogy nem az édesanyja nevel fel valakit, hanem a rokonok. S mindez azért történt így, mert a családfőt kivégezték, akiket életben hagytak, azokat meg kisemmizték.

Nem egy évig, vagy kettőig, vagy átmenetileg voltak ezek a csonka családok az élet peremén, hanem tartósan. Sőt, amikor gyermekeik felcseperedtek, azok megörökölték a kitaszítottságot is, meg a vagyontalanságot is. Dömöndi József mondta, hogy csúroginak lenni szégyen volt. Meg voltak bélyegezve, mintha tényleg bűnösök lettek volna, de nem voltak, tudta ezt mindenki, ám szegények voltak. Nagyon szegények. S így, amikor már nősülni, férjhez menni készültek, kevés kivétellel csak a magukfajta szegénysorba lévőek közül választhattak maguknak párt. S a nyomor tovább őrölte életüket.

A csúrogi, mozsori meg zsablyai magyar házakba szerbeket költöztettek. Ma, amikor vissza lehetne igényelni az elkobzott vagyont, sokan áthághatatlan akadályokba ütköznek. Tudják jól, hogy a házukból nem fogják kiköltöztetni azokat, akik most benne laknak, szerintem nem is igen kívánkozik oda vissza senki a magyarok közül. Dömöndi Attila, József fia mesélte, hogy a nagymamája soha sem vágyakozott vissza Csúrogra. Amikor 12 évvel ezelőtt Attila elvitte őt, hogy megkeressék a házat, amelyből kiüldözték, meghatódott, de hamar távozni akart. Csak megmutatta, hogy egykor itt volt az otthona, hogy az unokája is tudja.

A mostani tulajdonosok úgy jutottak ezekhez a házakhoz, hogy az elmúlt hetven évben valamikor megvették, vagy úgy, hogy az állam kiutalta nekik. Ahhoz, hogy az eredeti tulajdonosok visszakapják vagyonukat, a rehabilitációs eljárás után bizonyítani kell az ingatlan tulajdonjogát. Dömöndi József is hozzáfogott a dokumentumok felkutatásához, ám a zsablyai kataszterben éppen az a lap hiányzik a nyilvántartásból, ahol az ő nevük szerepel. Ezt követően járt levéltárakban, megpróbált mindent, aztán feladta.

Nem lehetetlen a vagyont visszakérni. Ha megvan a családban a vagyonelkobzásról szóló végzés, akkor hiába tépték ki a kataszterben a lapokat, hogy eltüntessék a magyar házak nyomát, a bíróság be tudja bizonyítani, hogy a kérdéses ingatlan létezett. Akinek viszont elveszett ez a végzésük, és az ingatlan kataszteri bejegyzésével gondok adódtak, azok sajnos tehetetlenek.

Csúrognak ma csaknem 9000 lakosa van. Közülük 90-en vallják magukat magyarnak. Hetven évvel ezelőtt a lakosság 37 százaléka magyar volt.