2024. április 25., csütörtök

Gyalogszerrel vagy kerekeken?

Mivel közlekedik a településén?

Gyalog: 21%

Városi autóbusszal: 5%

Kerékpárral: 48%

Személygépkocsival/motorkerékpárral : 20%

Taxival: 4%

Számomra a heti körkérdés eredményei igazi meglepetést okoztak. Valahol logikusnak tűnt, hogy a kerékpárosok sokan lesznek, de hogy ennyire túlszárnyalják az autósokat, azt nem gondoltam volna.

Falusi gyerek lévén, számomra mindig is az volt a természetes, hogy a településen minden úti cél lőtávolban van, és gyalog vagy biciklin bárhová el lehet jutni. Azt is megszoktam, hogy a falut gyakorlatilag kicsivel több mint egy óra alatt körbekerekezhettem, „szemlét” tartottam, majd hazamentem. Miután pedig az öcsém eladta a fenekem alól a kerékpárom, a gyalogjárdára szorultam, és mái napig is ott ragadtam.

Ez a tendencia akkor sem változott meg amikor Szabadkára kerültem, középiskolába. Szerencsém is volt, hiszen a diákotthon és a nyelvi gimi közötti távolságot (városi léptékekben) akár kézen állva is meg lehet tenni. Hasonlóan, az sem okozott gondot, ha színházba kellet mennem, vasútállomásra vagy a bevásárlóközpontokba. Egyedül a híres bolhapiacra volt kellemetlen kigyalogolni, de azt is megoldottam, persze úgy, hogy akkor betegségre hivatkozva elhalasztottam az aznapi tanítást.

A középiskola után Újvidékre költöztem, és akkor kezdődtek a bonyodalmak. Először kicsit hihetetlen volt, hogy lehet negyven percet gyalogolni, lóhalálában egy irányba úgy, hogy aztán tíz percet késsek (egyetemről, buszról, vonatról). Persze, az évek során sikerült felvennem a székváros tempóját. Továbbra is gyalogolok (mert úgy érzem, hogy napi másfél óra séta nem fog tönkretenni), de amikor minden kötél szakad, felmerészkedek a városi buszra.

Őszintén, számomra talán ez a városi élet legkibírhatatlanabb szegmense. Az örökös lökdösődés, a sokszor igen egzotikus illatú polgártársak, a hangos középiskolás lányok, akik szentül hiszik azt, hogy mindenkit pont az az egyes foglalkoztat, amelyet ma szedtek össze. Persze, ott van az egyetemes, mindenkori szomszédasszony is, aki a fél buszt ismeri, és előszeretettel meséli, hogy a fiatalabbik gyerek lerakta a vizsgát. Aztán persze, megemlíti azt is, hogy az idősebbik meg eléggé akasztófára való, mert nem tanul, csak a számítógép előtt ül, meg fogadni jár. Még csak barátnője sincs, pedig már „korban” van.

Arról ne is beszéljek, hogy egyszer ki is zsebeltek a hetes buszon. Igazából, akkor mindenki veszített. Nekem a hajtási jogosítványom bánta meg az esetet, a zsebtolvaj meg úgy ahogy van az egészet, mert a már említett dokumentumon kívül csak számlák és színes reklámpapírok voltak a pénztárcámban ( ez talán a gazdasági válság egyetlen előnye). Az engedélyem végül meglett, amelynek azóta sem vettem igazán hasznát.

A taxizásról már csak azért sem beszélek, mert nincs rá pénzem.

Lakótársam meggyőződéses kerékpáros. Több alkalommal is beszélt már arról, hogy nekem biciklire van szükségem, hiszen munkámból kifolyólag sokat rohangálok egyik helyről a másikra. Akármennyire  is traumatikusak az emlékeim, amelyek az eladott biciklimhez kötnek, igazat adtam neki. Sokkal gyorsabb megoldás, mintha gyalogolnék, mellesleg egyszerűbb is, mintha gépkocsival közlekednék az utcákon. Azonban, többször is azzal a kijelentéssel állított haza az ismerősöm, hogy ha tehetné, megszervezné a gépkocsivezetők csoportos felpofoztatását, hiszen figyelembe sem veszik a bicikliseket az utakon. Ez talán az egyik oka annak, hogy maradok a jó öreg gyalogútnál. A másik pedig az, hogy elég szép számmal akadnak ismerőseim, akiknek egyszerűen köddé vált a drótszamaruk.

A gépkocsivezetés – akármennyire is fontos – sosem volt a szívem csücske. Megfelelő vezetési tapasztalat hiányában a városban való közlekedésem inkább egy rosszra sikeredett akciófilmre hasonlítana.

Végül is, elmondhatom, hogy teljesen egyetértek az olvasókkal. Annak ellenére, hogy Újvidéken speciel kicsit macerás tud lenni a kerékpározás. Azért, továbbra is kitartok a gyaloglásnál, hiszen így a pénztárcám, és a kerékpárom is megmarad(na).