2024. április 19., péntek

Csillogás és hanyatlás

Bárki mondhatná, hogy Wagner ma már korszerűtlen, túlhaladott. És sorolhatná azt is, hogy rendszertelen, hézagos zenei képzésben részesült. Vonatkozik ez elsősorban az indulásra, hisz az éppen kétszáz esztendeje született zeneszerzőt kezdetben inkább a színház világa meg az irodalom érdekli, s csak később, Beethoven IX. szimfóniájának megismerése nyomán dönt véglegesen a muzsikuspálya mellett. Amúgy: tanult némi alapismeretet a lipcsei Tamás-templom karnagyától, hegedülni egy zenekari muzsikustól, majd az egyetemen is folytat tanulmányokat, de az ellenpont szabályait meg a zenei formákat egy kántor-karnagytól sajátítja el. Hogy aztán – a puszta semmiből megteremtve önmagát – mégis ő legyen a XIX. század egyik legnagyobb hatású zeneszerzője, s az úgynevezett végtelen dallam terminusának kikísérletezője. Sőt, néhányan – mint például Molnár Antal a Nyugatban, 1912-ben megjelent tanulmányában – úgy vélik, az új kromatikát és motívumvilágot illetően egyenesen Schönberg előhírnöke. De mindenképpen fordulatot hoz a hangok, harmóniák és modulációk addigi kapcsolatrendszerében (Charles Rosen). Ugyanakkor a romantikus opera követőket toborzó reformátora. Aki ráadásul a szövegeit is maga írja, s ez az „énekbeszéd” már egészen mást követel az énekesektől is, mind hanganyagban, mind muzikális kultúrában, mind intuitív formaérzékben (Tóth Aladár). Operák, dalművek, zeneesztétikai értekezések, naplók, önéletrajzi írások – a nem teljes lajstrom szerint ennyi az életmű. Amely sokakra hatott. Például Nietzschére. Aki – míg a barátságuk tartott – Wagner mellett foglalt állást, a „szakításuk” után viszont ellene fordult. Egy esszében olvasom: „Nietzschének egyetlenegy témája volt: Richard Wagner”. A tétel persze eléggé meghökkentő, bár nem elvetendő. Nos, a filozófus és a zeneszerző 1868 novemberében találkozott először, Lipcsében, Wagner nővérének szalonjában. Schopenhauerről társalogtak. Wagner ekkor már világhírű, tudósként pedig a huszonöt éves Nietzsche még professzori kinevezésére vár a bázeli egyetemen. Kapcsolatuk lendületesen indul, megismerkednek egymás kézirataival, Nietzsche ezt követően mind gyakrabban érkezik hozzájuk látogatóba, ám Wagner többnyire alkot, így sokat beszélget feleségével is, a szellemesen társalgó Cosimával, aki „ért a férfiak nyelvén”. 1872 elején aztán megjelenik Nietzsche könyve A tragédia eredete a zene szelleméből címmel, amely Wagner zene- és drámaesztétikáját taglalja. A mű komoly vitákat vált ki, szerzőjét „wagneri-schopenhaueri művészetvallási misztikus rajongással” vádolják. Emlékeztetnénk: Nietzsche kiválóan értett a zenéhez, és nagyon jól zongorázott. Komponálással is próbálkozott, ám e tekintetben Wagner nem igazán bátorította. Mi több, egy ízben, társaságban, Wagner így fordult az anyagi gondjai miatt panaszkodó Nietzschéhez: „Írjon operát, vagy nősüljön meg! Én inkább az utóbbit ajánlom. Miért nem vesz már feleségül valami gazdag nőt?” Ez akár sértésnek is tekinthető, méghozzá kétszeresen, hiszen a zeneszerzéstől való „finom” eltanácsolás mellett a házasságra való ösztökélés különösen bántó, lévén köztudott, hogy férfiként Nietzsche soha nem vonzódott a nőkhöz. Kapcsolatuk ekkor kezd a visszájára fordulni, rövidesen pedig Nietzsche is új barátra lel, Wagnertől pedig elhúzódik. Egy későbbi tanulmányában már azt állítja, hogy a szintézisalkotó Wagner lezár ugyan egy korszakot, de sok újat nem hoz.

A szélsőségek útvesztőiből egyensúlykeresőben a bíráló szeretet jelenthet kiutat. Ehhez folyamodik a zeneszerző iránt amúgy rajongó Thomas Mann is, midőn Wagnerrel kapcsolatban ezt mondja: „Mint szellem és jellem, gyanús volt számomra, mint művész, ellenállhatatlan”. A zenetörténetben igazán járatos Romain Rolland (regényes életrajzot írt Händelről, ismeretterjesztő könyvet Beethovenről) a Wagnerről szóló egyik tanulmányában megjegyzi, hogy művei nem egységesek, keverednek bennük például a latin és a germán elemek, operái alakjainak lelki megformálásából viszont olykor a kellő arányok hiányoznak. A francia író és filozófus mindazonáltal úgy véli, hogy ezek a (szinte elkerülhetetlen) hibák éppen Wagner nagyságából származnak: „Könnyű a középszerű munkának tökéletesnek lenni a maga nemében; ritka eset, hogy egy felséges mű eljusson idáig”. Majd másutt arról szól, hogy szerinte a Trisztán és Izolda továbbra is legmagasabb csúcsa a művészetnek Beethoven óta; ám az idők múltával azzal is szembesülnünk kell, hogy Wagner immár „elmúlóban”, az ifjúkori lelkesedés nem visszahozható. „A világ folytatja útját, mohón keresi az új izgalmakat” – mondja, s ehhez már valóban felesleges hozzátenni bármit is.