Délszaki kalandok

Sinkovits Péter

2013. június 3., 18:15

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

Könnyű, meg egyben nehéz is világos magyarázatot találni, miért az északibb részeken élő írók és művészek vonzódása Itáliához, mi az a hiányzó elem, amelyet ott, egyfajta ősi ösztöntől dél felé hajtva és „menekülve” – kiegészítőként – megtalálnak. Minden bizonnyal Goethe példája említendő kezdetként, akinek lelkében – miként Bálint Aladár írja – egy pillanatra sem halványodott el az olasz föld iránti vonzódás, s végtelen rajongással, az újjászületés örömének szédületével emlékezik meg naplójában benyomásairól. Verona, Padova és Velence után szinte lihegő törtetéssel száguld Róma felé, hogy aztán eljusson Bolognába, Firenzébe, onnan Nápolyba utazik, majd keresztül-kasul bejárja Szicíliát. Itáliai utazása nyomán ismét kettőzött erővel alkot, helyreállt lelki egyensúlyának derűs fölényével, majd naplóját, levelezéseinek egy részét dolgozza fel az Italienische Reise című úti rajzában, amelynek 1816-ban jelent meg az első kötete. S társíthatjuk hozzá nyomban Rainer Maria Rilkét is: „reggel pedig indulna a hajóraj / sok evezővel, minden lobogóval / s fújná a fény, a végzet és a szél” –, bár a Késő ősz Velencében című vers utolsó szakasza már a halálközelséget vetíti, a mediterrán derűnek szinte ellenpárjaként, egy párhuzamos, mégis másfajta vonulatként. Így nyomban említendő Thomas Mann: lám, Gustav von Aschenbach a Lídón sétálva pillantja meg a tökéletes szépségű lengyel fiút, akit – mint rövidesen kiderül – Tadziónak hívnak, ám a kapcsolat reménytelen, Tadzió és családja amúgy is elutaznak, Aschenbachot pedig eléri a végzet. „A Halál Velencében értette meg velem végérvényesen, hogy az irodalom feneketlen fölfordulás, a szívre mért kiheverhetetlen csapás, valami elementáris bátorság és bátorítás, és ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség” – írja utóbb Mann művéről Kertész Imre. A cölöpvárossal (hol „tenger az utca”) foglalkozik az amúgy nem túl könnyen érthető Robert Browning is, a Viktória-kor egyik legjelentősebb költője, aki szerint Velencében „kalmár volt király / s tengert jegyzett el a dózse”. Mégis ide jött meghalni: „Ha vége lesz, Velencében legyen, / ahol rab lelke, szabadulóban, / tündökölve a végtelen azúrban, / egyesül vele, végérvényesen”. E szép sorokat meg Bogdán László jegyzeteli, a Robert Browning Velencébe megy meghalni című versében. Browning egyébként talán kissé eszményképét, Shelleyt követte, akit az olasz partoknál nyeltek el a hullámok. Rómában temették el, a közelében Keats szintén olasz földben. (Sírfelirata: „Itt nyugszik valaki, akinek nevét vízre írták”.)

Mindezek után jó lenne megtekinteni Pesten a Petőfi Irodalmi Múzeum nemrégiben nyílt kiállítását, amely Délszaki kalandok címmel idézi meg (l890 és 1950 között) a magyar írók Itália-élményét, valamint a magyar irodalom történetének a latin kultúrához való kötődését. A kiállítási térben Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéből választott részletek vezetik végig a látogatót, aki aztán szembesülhet Babits Mihály Divina Commedia-fordításával, majd a Római Magyar Akadémia körüli magyar írói kirajzással, Fülep Lajos firenzei kötődéseivel, képzőművészeti vonatkozásban Gulácsy Lajos, Körösfői Kriesch Aladár vagy Aba-Novák Vilmos munkáival, aztán Cs. Szabóval, Máraival, minden bizonnyal Lenard Sándorral is (Római történetek című naplóregényével például, vagy A római konyha elnevezésű remek szakácskönyvével), mi pedig semmiféleképpen sem feledkezhetünk meg ilyen vonatkozásban Szenteleky Isola Bella c. kisregényéről.

Persze, semmi sincs előzmények nélkül, így okvetlenül említsünk meg végül egy nevet, a több évtizede Rómában élő és tanító Sárközy Péter irodalomtörténészét, aki a Római La Sapienza Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom tanszékének tanszékvezető professzoraként külön kötetet szentelt Róma magyar emlékeinek bemutatására. Ő állítja, hogy az örök Városban könnyű otthon érezni magunkat, így voltak ezzel a magyar diákok már a XIII–XIV. században is, Bolognában és Padovában szintén, hasonlóképpen: „Rómában nem kell semmit sem tennünk, hagyni kell, hogy Róma történjék velünk” (Szerb Antal). És érkeztek később ide a többiek is, Csorba Győző, Károlyi Amy, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Pilinszky János, Vas István, Weöres Sándor... Szinte egy teljes nemzedék. Mert számukra szintén Itália volt (ha csak ideiglenesen is) a menedék.


!A cikkhez nem tartozik képgaléria.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége