Hetven évvel ezelőtt, 1943. április 11-én született Bácsfeketehegyen Gobby Fehér Gyula elbeszélő, drámaíró, újságíró, az első magyar rockopera szerzője. Egyebek mellett felelős beosztásokban dolgozott az Újvidéki Rádióban, az Újvidéki Televízióban, vezérigazgatója volt a Forum Kiadóháznak. Irodalmi tevékenységét többek között Szirmai Károly Irodalmi Díjjal, Csépe Imre Emlékplakettel és Szenteleky Kornél Díjjal jutalmazták. Hetvenedik születésnapja alkalmából gratulálva készített vele mélyinterjút a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat. A Fekete J. József irodalomkritikussal folytatott mintegy negyven oldalas beszélgetésben Gobby Fehér Gyula többek között életéről és az irodalomról vall, de a Bibliáról és a felgyorsult időről is szó esik. A Másokat hívó hang lettem című interjúban hetven évéről az író a következőket mondja:
– Véletlenül lettem hetvenéves. Tulajdonképpen véletlenségből születtem meg, mint ahogy annyian mások. Idősödő édesanyám akkor tudta meg, hogy a magyar hadsereg felmenti a szolgálat alól azokat a férfiakat, akiknek három gyermekük van, amikor édesapámat bevonultatták. Ezért döntött úgy, hogy engem megtart, noha a faluban nem volt szokás, hogy ebben a korban szüljenek az asszonyok. Már lobogtak a zászlók, már játszott a fúvós zenekar, éppen a búcsúbeszédhez állt sorban az ezred, mikor a százados kiszólította apámat a vigyázzba álltak közül. „Magának fia született” – mondta neki. „Menjen haza. Várja a Gyula.” Apám gyalog indult haza Bácsfeketehegyre az újvidéki kaszárnyából. A többieket a vasútállomásra vezényelték, indultak az orosz frontra. Apám állítólag sírt a pólyám fölött. A családi hagyomány szerint úgy magához szorított, hogy egy pillanatra abbahagytam a lélegzést. Anyám kétségbeesve rázott meg: „Lélegezz, fiam! Lélegezz!” Azóta csinálom.
A magyar televíziózásról és az élet dicsőségéről a következőképpen vall:
– 1968-ban kezdtük a magyar nyelvű televíziózás megteremtését, évtizedekig csináltam, ma sokszor elgondolkodom rajta, megtettem-e minden tőlem telhetőt az itteni magyarság érdekében. Akkor úgy tűnt, rengeteget lendített a kulturális életünk kiteljesítése a tévén keresztül. Az ilyen kis közösségekben, mint a mienk, szinte mindenki ismer mindenkit, és én, a televíziózás révén, további emberek sokaságát ismertem meg. Amíg a tévében dolgoztam, szinte minden írót, művészt, tudóst és nagyon sok dolgos embert bemutattam. Több mint ezer portréfilmet, dokumentumműsort, beszélgetést készítettem. Én szerkesztettem az első gyermekműsorokat, indítottam a magyar drámák sorát, kezdeményeztem az együttműködést a Magyar Televízióval. Az épületet szétbombázták, a szerkesztőségeket a politika zilálta szét, a mai napig nem tudom, mások sem tudják, mi maradt meg az archívumból. Nem csak az élet dicsősége múlik el. Sokszor a munkánk eredményeit sem vagyunk képesek megőrizni.
Kegyetlen őszinteséggel nyilatkozik a vajdasági magyar írók helyzetéről és megítélésről:
– Mindig meg kellett osztanom az időmet a pénzkereső munkám, a család meg a szépirodalom között. És első helyre kényszerűségből mindig a munkahelyem feladatai kerültek. Nem panaszkodhatom túlságosan, mert szerettem a tévét is nagyon, rengeteget voltam benn a szerkesztőségben, húztam az igát, amíg hagyták, de más jövedelemre nem számíthattam. A múltkor egy írásomban arról beszéltem, hogy évek óta nem küldtem be egyetlenegy szöveget sem egyetlen napilapunknak, mert a szerkesztőség teljes két évig nem fizette ki egyetlen közölt soromat se. Akármilyen jóindulatú az ember, előbb-utóbb kénytelen tudomásul venni, hogy állandó megaláztatásban van része, hát, ha teheti, akkor véget vet a dolognak. Véget is vetettem az addig rendszeres megjelenésnek, és mondhatom, nagy visszhangot keltett az ügy. Bennem. Mert más megnyilatkozás senki részéről nem történt. A szerkesztőség azóta sem jelentkezett, olvasóim tömegei tudtommal nem tüntettek. A verebek sem csiripelték a fán az esetet. Egyetlenegy kisdiák kérdezte meg a Kátai-tanyán tőlem, hogy akkor miből él az író bácsi. Neki is azt válaszoltam, amit most is mondhatok: a nyugdíjamból élek.
Máshol ehhez még hozzáteszi:
– A vajdasági írók soha nem élhettek meg az íróságból. Még a legismertebbek sem voltak erre képesek. Azt nem mondhatnám, hogy íróságuk nem segítette őket a megélhetésben, hiszen az önigazgatásúnak nevezett szocializmusban sokan éppen azért kaptak aránylag jól fizetett állást, mondhatni menedéket, hogy békében írhassanak. De sem drámaírásból, sem regényírásból, versekből meg végleg nem lehetett eltartani a családot.
Szellemesen árulkodik legnagyobb írói sikerélményéről:
– Különben akkor éltem át a legnagyobb sikert, mikor mind kihúzták a szöveget, amit írtam. Ezt Vicsek Károly, gyerekkori jó barátom tette meg. A Szabadkai Népszínház felkérésére írtam egy musicalt, amelynek zenéjét Lengyel Gábor szerezte, a rendezést pedig Vicsekre bízta az igazgató. Huszonkét songot írtam, és Gabi a kérésemre rockzenét szerzett hozzá. Vicsek unta a szöveget, szerinte a történetet eljátszhatták a színészek mozgással, tánccal is. Soha nem szóltam bele a rendezők dolgába, így született meg az első magyar rockopera.
Az interjú utolsó részében a körülöttünk megváltozott világról, a közhelyszámba menő felgyorsult időről fejti ki véleményét.
– Az ember nevetségessé válik, ha nem él a műszaki fejlődés adta lehetőségekkel. Ha meg él velük, akkor saját életét silányítja el. Gondoljunk bele, mennyi idő jutott valaha arra, hogy beszélgessünk a szüleinkkel, hogy társaságba járjunk, hogy törődjünk a barátainkkal, a szomszédokkal. Ma saját gyerekeinkre se jut elég idő. Ki ér rá a Duna-parton üldögélni, nézni a vizet, figyelni a felhők vonulását? Ki ér rá este hanyatt feküdni a réten, hogy számolgassa a csillagokat? Elszáll az életünk a nagy rohanásban, közben elmulasztjuk minden szépségét. Szabadságot akartunk vásárolni magunknak, közben csak ketrecünket díszítgettük minden erőnkkel.
A lapszám tartalmából
A Sikoly 34. számának Telepi Boccaccio című fejezetében a GOBBY FEHÉR Gyulával készült interjú mellett a szerző egy prózaműve található.
A Befejezetlen arcok című szépirodalmi összeállításban olvashatók MADÁR János, KÁNTOR Zsolt, SCHWAMM Fanni, FARKAS Beáta, valamint KERTES Gábor fordításában Germain DROOGENBROODT és José María ÁLVAREZ versei; illetve CSÍK Mónika, PÓSA Károly és SÁNDOR Zoltán prózái, és itt kapott helyet BAJTAI Kornél fordításában egy részlet Svetislav BASARA legújabb regényéből.
A kiadvány Vándorlások az irodalomban címet viselő részébe új kötetekről szóló kritikák és könyvismertetők kerültek. Spiró György: Magtár c. tanulmánykötetéről és Kerengő c. regényéről SZÖGI Csaba, Barlog Károly: Maxim c. prózakötetéről BERÉNYI Emőke, Darvasi László: Vándorló sírok c. elbeszélés-gyűjteményéről pedig FEKETE J. József értekezik.
A muzslai Sziveri János Művészeti Színpad gondozásában megjelenő folyóirat idei tavaszi számát PÓSA Károly alkotásaival illusztrálták.
