2024. április 25., csütörtök

A húsba vágó kérdés: Össze tudunk-e kapaszkodni?

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kitörése évfordulójának alkalmából a Vajdasági Magyar Szövetség a sokéves hagyományhoz hűen az idén is Szabadkán tartotta meg március 15-ei központi ünnepségét. A rendezvényre pénteken este a Népszínházban, a Jadran színpadon került sor.

A rendezvényt egyebek mellett dr. Surján László, az Európai Parlament alelnöke, Nikowitz Oszkár, Magyarország belgrádi nagykövete, Korsós Tamás szabadkai főkonzul, Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, dr. Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, valamint egyházi méltóságaink, közéleti személyiségeink, a VMSZ parlamenti képviselői tisztelték meg jelenlétükkel.

Pásztor István: Ahhoz, hogy megtarthasson bennünket a nemzet hálója, nem fordulhatunk egymás ellen (Fotók: Molnár Edvárd)

Pásztor István: Ahhoz, hogy megtarthasson bennünket a nemzet hálója, nem fordulhatunk egymás ellen (Fotók: Molnár Edvárd)

Alkalmai beszédében Pásztor István emlékeztette az egybegyűlteket, hogy 165 évvel ezelőtt március 15-én a péntekihez hasonló zord időjárási viszonyok uralkodtak, bár hó helyett akkor eső esett. Ahogyan tudni véljük, metsző szélben szavalta a költő a lépcsőkön a Nemzeti dalt.

Ekkor már zakatoltak az események, söpört a felszabadult nemzeti szándék, az akarat – hangsúlyozta Pásztor. „A nyomdász cinkosságának köszönve már legyőzték a cenzúrát, megvívták a csatát a Landerer-nyomdában, többezres példányszámban kinyomtatták a Tizenkét pontot. Osztogatták. Aztán indult a tömeg Budára, vállukon hozták Pestre a kiszabadított Táncsicsot” – mondta.

– Mikor március 15-ről emlékezünk, arról beszélünk, gondolkodunk, aktualizálva itt és most, rám, ránk vonatkoztatva a tanulságot, azt kell kérdeznünk: mire utal, mi belőle a tanulság, mit vonhatunk le tapasztalatként? Elismerem, patetikusnak, túlzónak, fontoskodónak tűnhet a kérdésfelvetés. Van, aki talán nem is akar tanulságot megfogalmazni. Van, aki azt mondja, mindez magyarkodás, melldöngetés, hivalkodás. Van, aki azt tartja, nem szabad a múltról a jelen és a jövő igényeinek fürkészése felől beszélni. Elfogadom, lehet ezt gondolni, de én nem így gondolom, mi rengetegen nem így gondoljuk – emelte ki Pásztor.

Mi azt valljuk: a történelem az élet tanítója, mondta Pásztor, hangsúlyozva: „Az események nem ismétlődnek, de a történelmi tapasztalat jelenti az egyéni és közösségi intelligencia építőköveit, az viszi előre a társadalmat.”

– Mi is csak akkor és úgy tudunk boldogulni, talpon maradni, ha értelmezzük és alkalmazzuk a történelmi tapasztalatot. A megkerülhetetlen kérdés az, mire tanít minket történelmi tudatunk 1848-as, 1849-es fejezete? Ahányan és ahányszor feltesszük a kérdést, annyiféle választ adhatunk, és mindegyik igaz lehet. Ez benne a csodálatos, ezért „lámpafény”. Engem ma a válasznak az az eleme ejt rabul, hogy miként olvadtak egybe, egy zászló alá azok, akik oly sokfélék, annyira különbözők, nem ritkán egymással szemben állók voltak. Milyen csodálatos, hogy a közös szándék, a szabadságvágy, a nemzet felemelkedésének fontossága és reménye, az azért való kiállás és áldozatvállalás mennyire felülírta a létező, néha feszülő különbségeket. És vajon az azt követő jó másfél évszázadban miért sikerült mindezt oly ritkán megismételni? A kérdés szónoki ugyan, de húsba vágó is – fogalmazott Pásztor.

Alkalmi beszédének folytatásában a VMSZ elnöke feltette a kérdést: „Vajon túl tudjuk-e tenni önmagunkat a közöttünk levő különbségeken, össze tudunk-e gyűlni egy zászló alá, fel tudunk-e sorakozni érdekeink mentén?” Ez a kérdés húsba vágó, lényegi, ez határozza meg a vajdasági magyar közösség sorsának alakulását – emelte ki Pásztor.

– Mindenkinek, hacsak gyűlölködése mérhetetlenségével nem kárhoztatja önmagát vakságra, rá kell újra döbbennie arra: csak a legitim képviselettel rendelkező vajdasági magyar politika fogalmazza és fogalmazta meg az elmúlt évben is a közösségi érdeket. Csak az tesz konkrét lépéseket az érdekképviselet, érdekérvényesítés irányában. Mit tettek azok a nem magyar előjelű pártok, amelyek a magyar szavazatokért cserébe ígérgettek? Azok, akik az elmúlt években önjelölt megmentők képében tetszelegtek, belerokkantak dölyfösségük mérhetetlenségébe. A realitástól való, régóta tapasztalt elrugaszkodottságuk nem csak őket magukat sodorta a puszta politikai létezésért vívott csatájukba, hanem ami ettől sokkal nagyobb baj, cserben hagyták mindazokat, akik hittek bennük, cserben hagyták mindazokat, akik akár alig egy évvel ezelőtt is még rájuk szavaztak. Nem csak cserbenhagyták őket, folyamatosan napvilágot látó botrányaikkal arcon is vágták, vágják szavazóikat. Hol vannak a kampányban megfogalmazott célok, ígéretek? Sehol. Nem is emlékeznek rájuk, a napi politikai túlélés görcsén kívül más nemigazán fontos számukra. A szívből jövő támogatás és a kicsalt szavazatokban mérhető támogatás visszaigazolása mára részükről jóformán említésre sem érdemesül. Mindezt ki kell mondani, rá kell mutatni. Nem a kárörvendés miatt, hanem okulásként. De ezeket a mondatokat azoknak is ki kellene mondaniuk, akik arra biztatták nemzettársaikat, a vajdasági magyarokat, hogy rájuk szavazzanak, mert ők fogják megoldani a magyarokat nyomó, feszítő problémákat. Amíg várjuk, hogy kimondják ezeket a mondatokat, addig elszámolunk azzal, amit mi cselekszünk. Hiszen ugyanennek az okulásnak a másik része az, hogy az imént említett értékek és érdekek ügyében mi mit teszünk? Ez a kérdés se szónoki, a válasz se lehet az. Realisztikus kell hogy legyen, akár az iménti kérdésre adott válasz. A kérdésre, hogy mit teszünk, legyen válasz az elmúlt hónapokban általunk vállalt, általunk képviselt ügyek listájáról csupán néhány: a történelmi megbékélés előmozdításának ügye, a vajdasági, regionális érdek képviselete, a költségvetési törvény módosításának a kérdése, a mezőgazdasági törvény kérdése, a kis értékű lopás és a zéró tolerancia rendezésének érdekében kifejtett munka, a közbiztonság, az anyagi és személyi biztonságnak a kérdése, a nemzeti alapú konfliktusok megfékezése, az, hogy megkerülhetetlenné tettük Vajdaság igazságosabb finanszírozásának a kérdését, intézményi rendszerünk talpon tartása, az MNT által megfogalmazott célok megvalósulása, az ezekkel kapcsolatos, jóformán folyamatos csatározás. A kiemelkedő beruházások, az önkormányzati erőfeszítés. Sorolhatnám, részletezhetném, de ennyi is biztos elég, hogy érzékeltessem mondandóm lényegét. Nevezetesen azt: bármilyen nehezek, kényesek is a politikai viszonyok, nem önmagunkkal foglalkozunk, nincsenek és nem is lesznek botrányaink, ezért folyamatosan a feladatunkra összpontosíthatunk, érdeket képviselve, visszaigazolva a bizalmat. Azokét, akik ránk szavaztak. És határozottan ki kívánom mondani: azokét is, akik nem ránk szavaztak, és akiket cserbenhagytak azok, akiknek odaadták a voksukat. Mindezt mi régóta tudjuk, régóta így járunk el. Azért mondom ki mégis, mert realitás, amivel mindannyiunknak szembesülni kell, számolni kell, okulni, megjegyezni. És azért mondom ki, mert összecseng a ’48-as tapasztalattal. Azzal, ami ’48-at „lámpafénnyé” tette, amiért egy zászló alá tömörültek mindazok, akiket azonos érdek hajtott, függetlenül a köztük létező nézetkülönbségektől. A Nemzet zászlaja alá. Mert csak onnan lehet megfogalmazni és érvényesíteni a nemzeti érdeket. Ha valamit, ezt legalább milliószor bizonyította az elmúlt jó másfél évszázad – hallhatták az egybegyűltek Pásztortól.

A VMSZ első embere szerint ha sikeresek, erősödők, talpon levők és maradók akarunk lenni, össze kell kapaszkodnunk, a köztünk levő különbségeket pedig meg kell tanulnunk megértéssel, megengedéssel kezelni. Ahhoz, hogy megtarthasson bennünket a nemzet hálója, nem fordulhatunk egymás ellen – hangsúlyozta Pásztor.

– A szélsőségeket leszámítva, helyet és lehetőséget kell teremteni mindenkinek a közösségi érdek és akarat megfogalmazásában, valamint megvalósításában. Mindenkinek, aki építeni és nem rombolni akar, mindenkinek, aki képes tudomásul venni a realitásokat, mindenkinek, aki ellenőrizni tudja indulatait. Nekünk, a Vajdasági Magyar Szövetségnek, mindebben kulcsfontosságú szerepünk van. A felelősség azonban nemcsak a miénk, hanem azoké is, akik létfontosságú kérdésekben más véleményt képviselnek. Ez senki számára nem egyszerű szerep és feladat, de csak annak van joga ilyen mondatokat megfogalmazni és kimondani, amilyeneket én az imént kimondtam, aki döntései mentén képes tenni, és vállalja tetteiért a felelősséget – nyomatékosította Pásztor.

Dr. Surján László köszöntőjében Arany János 1850. március 15-re keltezett, Évnap című versét olvasta fel. A tény, hogy ma itt együtt vagyunk, önmagában bizonyítja, hogy március 15-e nem maradt észrevétlen – fogalmazott ezt követően Surján.

Dr. Surján László: Le kell győznünk a különféle nemzetiségű emberek között a bizalmatlanságot

Dr. Surján László: Le kell győznünk a különféle nemzetiségű emberek között a bizalmatlanságot

– Most, 165 évvel később már arra lehetünk büszkék, hogy bárhol élnek magyarok a nagyvilágban, ezen a napon előkerülnek a kokárdák. Ezen a napon ünnepelünk. Az ünnep felemel. A gyöngét erősíti, a bátrat tettre, aki hibázott, azt javításra, javulásra készteti. Ennek a nagy közös ünnepnek az az első tanítása, hogy a reményt soha ne veszítsük el. A nemzet közös akaratát csak ideiglenesen lehet eltiporni. A magyar embert éppen történelme viszontagságai tanítják meg, hogy bizalommal nézzen a világba. A nemzet közös akarata tehát előbb vagy utóbb érvényesül. Mi volt 1848 közös akarata? Idézzük a 12 pont bevezetését: legyen béke, szabadság és egyetértés. Kell-e azoknak beszélnem a békéről, akik átélték a délszláv háborút? Akik itt élnek, azoknak a fülében még ott az ágyúszó, a bombák robbanása. Szabadság? Ebből is összehasonlíthatatlanul több van ma, mint volt két évtizeddel ezelőtt. Az egyetértés terén azonban sajnos rosszul állunk. Több, sokkal több egyetértésre kell jutnunk egymással Magyarországon is, de a határon inneni és túli magyarok között is, sőt a Duna mentén élő magyarok és nem magyarok között is – fogalmazott Surján.

Az EP alelnökétől az egybegyűltek a folytatásban a nemzetek közötti béke, összetartás, megértés fontosságáról hallhattak. Példaként a szerb nemzetiségű Damjanich Jánost, azaz Jovan Damjanićot említette, aki halállal pecsételten hű magyar tudott lenni.

– Nekünk is tudatosítanunk kell, hogy az állampolgári hűség és a nemzet szeretete akkor sem összeegyeztethetetlen, ha a nemzet, amelyhez tartozunk, nem a többség az államban, amelyben élünk. Sajnos az Európai Unió felé törekvő Szerbiában ez még nem magától érthető mindenkinek. Ezen az ünnepen nemcsak önmagunkban ünneplünk, hanem üzenünk a többi nemzetnek is: növelni szeretnénk az egyetértést. Ez csak akkor sikerülhet, ha a nemzetiségek között béke van, és mindenki szabadságban élhet. Le kell győznünk a különféle nemzetiségű emberek között a bizalmatlanságot. Ha bizalmatlan vagyok, akkor korlátok közé akarom szorítani a más nemzetiségűeket, nem tűröm vagy gyámság alá helyezem autonómiájukat. A bizalmatlanság öl. A bizalom éltet. Sajnos ma még ott tartunk, hogy magyarázni, bizonygatni kell: a kisebbség nem ellenség – hangsúlyozta Surján.

A vendégek az alkalmi beszédeket követően a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának, a Kosztolányi Dezső Színház színészeinek és a Fokos zenekarnak a közreműködésével a Nem úgy van most, mint régen volt című emlékműsort tekinthették meg.