Gedei Viktória novelláskötete a Forum Könyvkiadó fiatal alkotók kéziratpályázatának 2011. évi díjnyertes munkája. Voltaképpen az egyetlen kézirat, amely abban az esztendőben túljutott a megmérettetésen. Nagyon jónak tartom a kiadó Gemma Könyvek sorozatát, de most már az ötödik oldalnál elakadtam a könyv olvasásával, pedig ott mindössze egy cikluscím szerepel, annyi, hogy „Csillagsebhelyek”. Olyan sejtésem támadt, hogy a szerző nem földtudományi értelmében használja ezt a kifejezést, hanem valami szépet és sejtelmeset kíván általa sugallni, talán a novellákat is hasonló szándékkal írta. Aztán kiderült, hogy a kötet kezdete sem olyan ütős, mint amit egy díjnyertes alkotástól elvárna az olvasó.
Csupán az első három szövegből másolok ide néhány mondatot, hogy szemléltessem, mire gondolok. „Ismét havazni kezdett, hogy a föld sebeit az ég fehér gyolcsba burkolja reggelig.” (8.) „Lépkedett, sercegett alatta a világ, repedtek a hókristályok, mint az áttetsző cukordarabok.” (9.) Ez a hasonlat azon túl, hogy erőtlen, ugyanolyan fellengzős és giccses, mint az előtte idézett mondat, vagy a következő: „Odakinn eközben pirkadni kezdett, a tó feletti ködös levegő különleges villódzásokban cikázott. Táncolt, lejtett párat, s ebből a felcsillanásból néhány világító fénycsóva a házba osont, behúzódott a kulcslyukon, a repedéseken át, az élettel átitatódott kád vízbe, amelyben feloldódott – mint az alkimista tégelyben – az illékony higany.” (10.) Az se igazán meggyőző, hogy a hős „kádszerű edénybe helyezgette” az apró halakat, hogy „a tűz kialudni készült”, meg hogy a hős „összeroncsolódott útszélen” álldogál; figyelmességgel, nyelvi fegyelemmel el lehetett volna kerülni az olyan suta mondatokat, mint: „Az üresség és a megszokott helyzetből való kibillenés ismét megszülte a belső képek kikívánkozását.” (12.) Egy hangsúlyosan expresszív prózanyelv – mértékkel adagolva – eltűrné az olyan mondatokat, mint: „Egymásnak estek a lemenő nap fényei és a faágak árnyékai is, egymás torkát harapták, szájukban jól megrágva az ellentétüket.”(14.), Gedei Viktória szövegében viszont igencsak patetikusan szólnak.
Nagy baj, ha rossz mondatok maradnak az irodalmi szövegekben, bántják az olvasót és elveszik a kedvét a további olvasástól, romba döntik a szerző által épített illúziót, lehetetlenné teszik az írásmű többi minőségének kibontakozását.
„Párosodni kezd a léggel, a lég is párosodik, megalkotva a teremtés ezerarcú lényseregét.” (38.) Ezzel a jelentést és értelmet jócskán nélkülöző mondattal indítja egyik szövegét, majd nyomban hozzá teszi: „Álom és ébrenlét között ragadt ez az egy mondat.” Talán az lett volna jó, ha ez az állítás igaz, és a kezdőmondat megreked valamiféle semmis térben. Mert így, ott, ahová került, semmi ösztönzést nem ad, hogy az utána következő mondatokat elolvassuk, bármennyire is jó címe van a novellának. A színeket sorjázó címadás természetesen felcsigázza az olvasó érdeklődését, annál is inkább, hogy a szerző illusztrációi érzékeny képzőművészeti alkatra utalnak.
Nem sikerült megkedvelnem a könyvet. A szerző vagy túl szépen igyekszik közölni mondandóját, vagy túlmagyarázza azt. Egyik ihletett szürrealisztikus szövegében a nőgyógyászat traumatikus légkörét jeleníti meg prózaversben: „hentesek ezek / átláttak rajta / á / átütött ürege / testbarlangja / amelyben már sohase foganhat többé élet / nehezek a súlyok / ahogy ölek kipucolásakor is / a gyermekfélére kötik a nehéz vasakat” – eddig feszült, drámai, hatásosan képteremtő az írás, és ekkor mintha egy idegen elbeszélő szólalna meg, hogy megmagyarázza, mire is gondolt a költői lendületű beszélő, zárójelek közt a szövegbe ékeli a következő mondatot: „(vas – az erőt, akaratot képviseli, a jelképe akár a férfié kör s felfelé nyúló lándzsa)” (112–113.). S ha már piszmogunk a szöveggel, azt se hagyjuk szó nélkül, hogy bár szürrealisztikus prózadarabról van szó, ami ritmikusan prózaversbe vált, majd visszatér a narráció higgadtabb hangjához, egyféle automatikus írás eredményének tűnik, ami kevésbé törődik az írásjelekkel, de ha így van, akkor is következetességre van szükség. Az idézett mondatban ugyanis van két vessző, ott, ahol a helyük, de hiányzik egy harmadik, onnét, ahol szükség van rá. Magyarán, ha művészi szándékunk szerint nem óhajtunk az írásjelek adta lehetőségekkel élni, jogunk van rá. Ha használjuk őket, akkor ügyelni kell a helyes alkalmazásukra. A két szándék elegyítése felemás eredménnyel jár.
Úgy tűnik, mintha a szerzőnek nem lenne kellő türelme saját hangja kereséséhez. Olykor úgy tetszik, sokkal több áll a szöveg mögött, de az olvasónak mindössze annak a szinopszisa jut, amit az írónak türelemmel ki kellett volna hoznia belőle (Menthe és mentaízű utánzatai). Annak mellesleg örülök, hogy útkeresése közben a szerző eljutott a jövőbeliség fürkészéséig, és A szalag című disztópiájában megfogalmazott egy negatív jövőképet, csak az a bajom a szöveggel, hogy írója elmélyülés nélkül vágott neki a kalandnak. „Hogy hozzá tudjon valaki férni az adathoz, csatlakoznia kellett egy csövön keresztül az adatbankra, amikor is látványilag kivetítődtek a fejben a keresett tartalmak. Lehetett válogatni képekből, írásos dokumentumokból is, esetleg mozgóképekből.” (29.) Az ilyen magyarázatokat a sci-fi műfaja már régen és messze túlhaladta, itt mintha a szerző a gyermeki ismeretek szintjére kívánt volna leegyszerűsíteni egy bonyolult technológiai folyamatot, vagy azt csak a későbbi kidolgozás céljából jegyezte volna föl. S még valami. Ennek a szövegnek, akár több másiknak is, deklaratív a zárlata, a szerző rövidre fogva megmagyarázza, miről is szólt a történet. Erre semmi szükség, a jól megírt történet magában hordozza értelmezhetőségének minden lehetőségét.
Képtelen vagyok másként tekinteni Gedei Viktória könyvére, mint az alkotói útkeresés dokumentumára, amelyben szerintem ki is jelölte a további irányt, mégpedig azokkal a novellákkal, amelyekben a személyes élmény háttérbe szorítja a képzeletet, ahol a higgadt narráció kerül a romantikus sallangok patetikája fölé, és az alanyiság nem az expresszivitásra vesztegeti energiáját, nem képeket, hanem hangulatot, érzelmekkel teli ambientust, szuverén elbeszélői világot teremt. Ebbe a vonulatba tartozik az Öltések, az Alma-teremtő, Éjszárny-verdesés, valamint a kötet csúcspontja, az Átkelni a csillagfényen. Ebben a szövegben a talán a legnehezebb feladatra vállalkozik, a halállal szembesülés problematikájának személyes feldolgozását adja olvasója elé, remekül szerkesztett, pátoszmentes, mélyen átélt, dinamikus narráció révén, teljesen eredeti megközelítésével megteremtette azt az illúziót, amit az olvasó valóságként tételez, és minden idegszálával együtt rezeg a teremtett világ érzelmi turbulenciáival. Ilyen világot teremteni pedig kétségkívül alkotói erény.
(Az írás lapunk Kilátó mellékletében jelent meg.)
