Budapesten, a Margit Körúti ferences rendházban élte utolsó éveit Kamarás Mihály ferences szerzetes, ott halt meg néhány nappal 95. életévének betöltése előtt. Az 1944-es esztendőben újvidéki lakos volt. 1943-ban Szent György napján, az akkori Gömbös, ma Dušan cár utca 4. alatt felszentelt ferences barátként a rendházban lakott. Itt érte a magyar közigazgatás összeomlása. Mindössze néhány nappal a partizánok megérkezése után a pátereket mind elvitték, közülük ketten néhány nappal később mártírhalált haltak, ő túlélte a veszedelmet, s tanúskodhatott ország-világ előtt, mi történt akkor Újvidéken. Egyháza előtt is. Két évvel ezelőtt Erdő Péter bíboros, Magyarország prímása elrendelte az említett két mártír és még öt magyar rendtársuk boldoggá avatása folyamatának beindítását. Biztosak lehetünk benne, hogy az adatgyűjtéssel megbízott Peregrin atya számba vette mostani halottunk tanúságtételét is.
Kevés szó esett 1944 óta az újvidéki rendház hetven évvel ezelőtti alapításáról. Az akkori újvidéki magyar napilap, a Reggeli Újság így számolt be a nagy eseményről: „A Szent Ferenc rend újvidéki letelepedését dr. Léh Mátyás szépligeti (Gajdobra) plébános nemes lelkű ajándéka tette lehetővé, aki a Gömbös Gyula utca (Ma Dušan cár) 4. számú emeletes házát a rendnek ajándékozta.”
A házszentelés egyébként nem csupán a ferencesek számára volt nagy esemény. Idézet a Reggeli Újság ugyanazon számából: „Újvidék katolikus társadalmának nagyszabású megmozdulása volt a kedd délutáni ünnepség a Katolikus Otthonban. A nagytermet, a karzatot és a nagyterem melletti melléktermet zsúfolásig megtöltötték a hívek. Közel ezer ember szorongott, csak hogy jelen lehessen a katolikus társadalom e nagy megmozdulásán.” Hol volt Újvidék katolikusságának akkora épülete, amelyben ezer ember elfért? Hol volt, hol nem volt. Egyébként van is még, csak már nem a katolikusság, hanem a város tulajdonában. Ezt is elkobozták, amikor szinte minden vagyonától megfosztották a rendkívül gazdag újvidéki római katolikus plébániát. Az épületet a hívek saját pénzükön építették a háború után háborús bűnösként kivégzett Nagy Győző botcsinálta bankár jóvoltából, 1939-ben avatták föl a szilveszteri bálon. Az újvidékiek általában az Ifjúsági Tribün épülete néven ismerik, ott áll a Templomudvarban, a plébánia épületéhez ragasztva. Azért ér össze a két épület, mert a plébánia a saját területéből átadott valamennyit, hogy a katolikusságnak legyen megfelelő nagyságú otthona.
Újvidéknek és a ferences szerzeteseknek egyébként 1943-ban már évszázados volt a kapcsolatuk. A karlócai békekötés, 1699-óta ugyanis péterváradi rendházukból – amely a mai katonakórház helyén állt – átjártak a csírázó város területére a gyorsan szaporodó híveik lelki ápolására, ők alapították, és éveken át ők vezették a plébániát.
Mihály atya a Magyar Szónak is nyilatkozott 1990 végén, amikor Szegeden élt a ferences rendházban. Nyilatkozata megjelent a lap 1991 január 19.-21.-i számában, a Negyvenöt nap negyvennégyben című dokumentumsorozat 91.-93. folytatásaként, majd még ugyanabban az évben a Magyar Szó és a Forum Könyvkiadó közös kiadásában napvilágot látott, A megtorlás napjai című kötetben.
„Az újvidéki eseményekről én naplót vezettem, feljegyzéseimet átadtam egy barátomnak az USA-ban, aki, miután kinyomtatta, állítólag elégette.
Nem vagyok újvidéki származású, Almáskamarásról kerültem oda a ferencesek rendházába. (…) Velem együtt ott volt még Körösztös Krizosztóm rendházfőnök; 1944 elejétől ott volt Kovács Kristóf jászberényi származású testvér, Pécsre kellett volna menjen, de azt mondta, ha jönnek a partizánok, akkor neki esélye lesz itt üdvözülnie, ha vértanú lehet.
Október 23-án alighanem a hívek közül szólt valaki, hogy lezárták az utcát. Én kulcsokat vittem át a szomszédba, amikor szóltak mindannyiunknak, hogy tíz percre le kell mennünk az utcára igazoltatás végett. Volt ott velünk egy 16 éves ministráns is, a Lütze fiú; mind a négyünknek le kellett menni. Mire mi leértünk, akkorra már három-négy ember várakozott ott, s a házakból, mellékutcákból másokat is tereltek kifelé. Valaki szólt, hogy hozd el a Lütze fiú igazolványát. Krizosztóm nagyon beteges volt, mert ő megjárta a Don-kanyart. Amikor ott felbomlott a hadsereg, ő a szétszéledt embereknek az élére állt, és egy csoportot onnan hazavezetett. Ő már volt előbb is ilyen küldetésben, amikor a moldovai székelyeket vezette erre a vidékre. A doni csatánál súlyosan megbetegedett, s amikor itt az utcán igazoltattak bennünket, akkor a katonák azt mondták neki, hogy ő elmehet, mire ő azt válaszolta, hogy ha minket, a többieket nem engednek el, akkor ő sem mehet. És maradt velünk. Az egybeterelt embercsoportot menetbe állítva kivezették a folyamőrség laktanyájába. Volt a mi csoportunkban körülbelül száz ember. (…) Emlékezetem szerint 5-6 ezer embert szedtek így össze.
Úgy tudtuk, kezes kellett volna, akinek a szavára majd kiengednek bennünket. Úgy tudom, hogy a próta (pravoszláv esperes) lett a városparancsnok. Egy Matis nevű embert kerítettek az ismerőseink, aki kezeskedett volna értünk, de akkor már ez nem volt elég, hanem azt mondták, hogy partizán tiszt kell, meg orosz tiszt kell. A városban már megkezdődött a felelőtlen felelősségre vonás.”
A továbbiakban nyilatkozatában elmondta, hogy 28-án egy listáról sokakkal együtt felolvasták Krizosztóm nevét is, majd másnap éjjel ezeket nagy zeneszó mellett hármasával összekötözték, fegyveres őrök között kamionokra terelték, elvitték, és többé nem is látta a rendház főnökét. Minden valószínűség szerint ezekről, az ekkor lemészároltakról szól az a hirdetmény, amelyet a városparancsnokság több helyen kifüggesztett a városban, s melynek mondanivalója ezt tartalmazza többek között:
„HIRDETMÉNY
A Bácskai és Baranyai Katonai Körzet Hadbírósága az 1944 október 29.-én hozott ítéletével halálra ítélt 250 magyar nemzetiségű háborús bűnöst, akik a megszállás 3 évében részt vettek a megszállókkal Bácska és Baranya területén a szerb és más szláv lakosság terrorizálásában és mészárlásában. A halálos ítélet golyó által lett végrehajtva.
Halál a fasizmusra – szabadság a népnek!
Újvidéken, 1944. október 30.-án.
A Bácskai és Baranyai Katonai Körzet
HADBÍRÓSÁGA”
Később a tanú azt hallotta, hogy a Duna túlsó partján, a Kamenicai Parkban a Duna kimosott egy tömegsírt, a földből emberi csontvázak kerültek elő.
A folyamőrség épületéből a többieket – köztük Budai református esperest – később átvitték a Dunán, s egy nagyobb csoportjukat gyalogmenetben Indjijáig terelték. Útközben a papokat folyton zaklatták, verték, gépfegyvert cipeltettek velük, s gúnyolták őket: Hol van most a ti Istenetek, miért nem segít?
A kínzásoktól Kovács Kristóf nem messze Indjijától összerogyott, egy őr a szuronyával súlyosan megsebesítette. Mielőtt elveszítette volna eszméletét ennyit mondott: Sic debuit esse. Így kellett történnie. Indjijánál a csuhát is lehúzták róla. Egy partizán fölugrott a teherautóra és lelőtte. „Azt mondták rá, ez egy svinja (disznó), meg még annál is rosszabb: pap. Ott is lett elásva.”
Mihály atya fontos közlést tett nyilatkozata végén:
„Eben az időben (december harmadikai hazaengedésük előtt) kiválogattak a munkaképtelen öregek közül egy körülbelül harminctagú csoportot, azt mondták nekik, hogy haza fogják őket küldeni. Néhány nap múlva hallottuk, hogy valamennyiüket lelövöldözték.”
A történet bizonyított. A Temerinből elhurcolt foglyok egy része ugyanis ugyanott sínylődött, ahol ő is, s nyilatkozatában említi is őket. A temeriniek megőrizték emlékezetükben, hogy tizenkilenc földijük veszítette életét Indjiján a kiválogatottaknak ebben csoportjában, közülük tizenegynek a nevét kutatták föl a Temerini razzia című könyv szerzői.
Köszönjük Mihály atyának a tanúskodását. Hozzájárult a délvidéki magyarság szenvedéseinek feltárásához, megérdemli, hogy megőrizzük emlékét.
