Az autópályák kiváló minőségűek Horvátországban és Szlovéniában egyaránt, Olaszországban viszont párját ritkítók. Behálózzák az egész országot, térkép nélkül lehet közlekedni, az útjelzések pontosak, egyértelműek, idejekorán hívják föl a figyelmet a letérési lehetőségekre, az útirányokra, igaz, egymás után sorjáznak a fizetőkapuk. Létezik viszont matricás rendszer is, s aki kiváltotta a vignettát, szerintem vakmerő módon lassítás nélkül száguldott át a kapun, és csodálkozásomra a sorompó mindig idejében fölemelkedett a jármű előtt.
Shoping! Szent Shoping!
Számomra máig értelmezhetetlen okból az útvezetőnk már első nap feje tetejére állította a programot, így először oda mentünk, ahová az utolsó nap kellett volna. Ennek következtében három napig le-föl buszoztunk ugyanazon az útvonalon, teljesen ésszerűtlenül. Első állomásunk Palmanova volt, ott is az Outlet Village. Talán bevásárlóközpontnak nevezhető létesítmény, de köze nincs a hipermarketekhez. Nem olasz specialitás, Európa más országaiban is van belőlük. Képzeljünk el a semmi közepén egy frissen emelt erődítményt, amelynek belső terében egymást érik az üzletek. Divatáru leginkább, a leárazásokat föltüntető cédulák szerint valóban remek áron, de nem egy olyan holmival, amit a hazai kínai boltokban már láttunk, és akkor se kellett. Sejthettük, hogy valami nem stimmel ezzel a Kivezető faluval, mert számunkra, akik reggel hatkor már megvehetjük a burekot a sarkon, furcsa volt, hogy csak tíz órakor nyit az erődítmény. Mindegy, leparancsolták a társaságot a buszról, közölték, hogy három óra szabadidőnk van, addig: vásárolj!
Az „erődítmény” falai mentén kihelyezett padokon fél óra múltával gyülekezni kezdtek a fancsali képű útitársaink, volt, akit semmi se érdekelt a kínálatból, volt, aki hiába keresett olyan boltot, amit szeretett volna. Abban viszont mindenki egyetértett, hogy fölöslegesen vesztegetjük a városnézésre alkalmas, kellemes időt. Köröttünk viszont bevásárlószatyrokkal fölmálházott szerbiai és horvátországi fiatalok loholtak. Tény, hogy az ilyen fiatalok nálunk se rosszabbul öltözöttek, mint Olaszországban, bárhonnét is ruházkodjanak.
Végre Trieszt!
Itt vettük föl a buszra az idegenvezetőnket, aki véletlenül éppen zombori származású, de Újvidéken él. Az utasok idegeit fölborzolta, hogy Trieszt és Palmanova között már ki tudja hányadszor fordult meg fölöslegesen a buszunk, mint a nagy utasszállító légi járművek, amelyek kényszerleszállás előtt addig köröznek a repülőtér fölött, amíg a gépből ki nem fogy a kerozin, így amikor az idegenvezető nekilendült a városnak, és lóhalálában magyarázott azoknak, akik loholva kitartottak mellette, kitört az elégedetlenség. Volt, aki szemére vetette, hogy nem kilométerpénz a fizetsége, volt, aki lemaradt, és egyéni városnézésbe kezdett. Az idegenvezetőtől persze rengeteg apróságot meg lehetett tudni az időszámításunk előtti kortól a legfrissebb sport- és politikai pletykákig, így természetesen e város történelméről is, amely 180 éven át hadakozott a Velencei Köztársasággal, a középkorban Nagy Károly uralma alatt állt, bitorolták a spanyolok, Napóleon háromszor is megszállta, de leginkább az osztrák uralom hagyott nyomot rajta. A Velencét és Ausztriát pártfogolók szenvedélyesen irtották egymást, majd az osztrák fennhatóság alatt szárba szökkent a nacionalizmus, ma viszont népek, nemzetek és vallások olvasztótégelye. Van is mindenféle fajzat a városban. A városháza előtt, VI. Károly szobránál, illetve oszlopánál, amelynek feliratán az uralkodó titulusa Karolo Sex,i egy dilinós külsejű harmonikás – mintha valamelyik Tolnai-versből vagy Kusturica-filmből lépett volna elő –, amikor szerb szót hallott a csoportból, rázendített egy szerb dalra, igaz csak két sort tudott belőle, de azt addig ismételte, amíg az idegenvezető nem csúsztatott egy eurós érmét a koszos markába. Igaz, a szerbség nem idegen ettől a várostól, 1869-től itt áll a San Spiridione szerb ortodox templom. A Ponterosso viszont nem piac már, a hidacska egyik végén áll James Joyce egészalakos szobra, a másik végén pedig a nevét viselő kiskocsma, ami állítólag kedvenc helye volt az ír szerzőnek.
És hol vannak a csajok?
A vágtázó városnézés során többekben megfogalmazódott a kérdés, hogy a kavalkádban nem láttunk különösebben csábító teremtményt. A hölgyek a híres latin szeretők látványát hiányolták, a férfiak a szép nőket. Idegenvezetőnknek erre is volt válasza, mint általában bármire, amit kérdeztünk tőle. Szerinte az olasz nép nem különösebben szemrevaló, sőt. Viszont az állami televízió táplálja a latin szépség körötti mítoszt. Ahhoz, hogy valaki képernyőre kerülhessen, minden egyéb kvalitás mellett magas esztétikai mércéknek is eleget kell tennie, hogy a külföld felé olyan benyomást sulykoljon, hogy Itáliában mindenki egyenesen isteni remekmű. Miként mondta, koránt sincs így, a szépség inkább Dél-Olaszországra jellemző, ahol a temperamentum szinte fizikai alakot ölt. Az ország északi részének őshonos lakossága viszont igencsak rátarti, ad magára, nem sajnálja a pénzt fodrászra, kozmetikusra, öltözködésre, a középkorú és idősebb hölgyek a legkisebb bevásárláshoz is elegáns ruhát öltenek, kalapot viselnek. S valóban, slampossággal nem találkoztunk.
(folytatjuk)
