A fiatalok legnagyobb problémája a pályaválasztáson túl egyértelműen a munkavállalás. Iskolát és szakmát még viszonylag könnyen tudnak választani, ám az álmatlan éjszakák igazán ott kezdődnek, amikor az ember kilép az iskola kapuján, és az álláskeresők sorába szegődik. Eleinte még akár naivan-kényeskedve válogat az illető, ha megkérdezik, mit szeretne dolgozni, majd hosszú hónapok múlva, mikor már végigjárt néhány intézményt és a munkaközvetítőt, eljut odáig, hogy a kevésbé tetszetős, alacsony bérezésű munkával is beérje. És akkor ők még a szerencsésebbek közé sorolhatók. Akad olyan, aki nagyobb alkura szánja magát, és a végzettségén jóval aluli munkát is elvállal, hogy végre ő is az asztalra tudjon tenni valamit a szülei fizetéséhez. Merthogy saját lakásról és autóról egyelőre még ne is álmodjon. Ezeket a sorokat leírva pedig az a legszomorúbb, hogy nem a drámai hatás mondatja, hanem a nyers valóság. Eközben azt halljuk, külföldön mennyit fizetnek azért a munkáért, amelyet itthon végzünk, vagy végeznénk, ha lenne. Osztálytársakról, akik nekivágtak a nagyvilágnak, és dolgoznak, keresnek, építik az életüket, ha lassan is, de haladnak.
Menni vagy maradni?
Ez az a kérdés, amely ma Vajdaságban minden fiatal fejében megfordul. A mérleg mindkét serpenyőjébe jutnak bőven érvek. Azok a fiatalok, akikkel erről beszélgettünk, a maradás mellett mindannyian a családot és a barátokat, a gyökereket tudták felhozni. Viszont felmerült a kérdés is, hogy kilátástalan jövővel hogyan képesek ma a fiatalok egyáltalán saját családot tervezni Szerbiában.
Az oromhegyesi Birkás Krisztián és barátnője, Apró Margaretta a törökkanizsai Dositelj Obradović középiskolában végezték tanulmányaikat szakács szakon. A továbbtanulás esetükben főként anyagi okok miatt nem valósult meg. Szakmájukban nem tudtak elhelyezkedni, üres ígéreteken kívül mást nem kaptak. Sok társukhoz hasonlóan a lehetőséget Németországban látják.
– Tudok és szeretek is főzni, azért is választottam ezt a szakot. Elsősorban anyagai okok miatt nem tudtam továbbképezni magam. A végzettségünkkel nem tudtunk elhelyezkedni, Margaretta a zentai dohánygyárban én pedig egy szárítóüzemben vagyok kénytelen dolgozni – meséli Krisztián. – Margarettának rokonai élnek Hannoverben, és ők javasolták, hogy talán meg kellene próbálkoznunk Németországban munkát találni.
Krisztiánék egyelőre csak tervezik az utazást, de hangjából érződik az elszántság.
– Az tart vissza, hogy nincs elég tőkénk ahhoz, hogy szerencsét próbáljunk, figyelembe kell venni azt is, hogy mi lesz, ha akár hónapokig nem találunk munkát ott sem.
Krisztián azt mondja, nincsenek nagy elvárásai, szívesen indulna a létra legalsó fokáról, akár mosogatóként is.
– Szerintem ott nagyobb az esély, s aki igyekszik, az előbb utóbb feljebb kerül, s előbb lesz belőlem ott szakács, mint itthon.
Annyival könnyebb a helyzetük, hogy párban mennének, és vannak rokonok, akikhez fordulhatnak, de a fiú elmondása szerint, ő egyedül is nekivágna.
– Nemcsak a pénz motivál, hanem a jobb megélhetés. Németországból haza tudok jönni időnként, de ha egyszer kimegyünk, és sikerül letelepednünk, nem hiszem, hogy hazajönnénk. Ha változnának itthon a viszonyok, akkor talán igen, vagy el sem mennék, de ebben nem hiszek.
A köztudat úgy tartja, hogy Nyugaton még a kétkezi munkásokat is megbecsülik, azonban meglepő módon a diplomás fiatalok is gyakran külföldön próbálnak szerencsét. Őket is az motiválja leginkább, hogy a munkájukat jobban megbecsülik. De akadnak olyanok is, akik képesek a diplomájukat egyszerűen sutba dobni. Ez ügyben pedig személyes példával élnék. Az egyik évfolyamtársam a nyáron közölte velem egy telefonbeszélgetés alkalmával, hogy Új-Zélandra költözik. Az örömhírbe viszont vegyült némi üröm is, sosem felejtem el a szavait:
– Úgy mentem a diplomakiosztóra, hogy tudtam, egy hónap múlva már repül a gépem, és talán sosem lesz belőlem magyartanár. A tanárok a védés után gratuláltak, mindenki örült, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy egyáltalán érdemes volt-e mindezt végigcsinálnom. Nem bántam meg, mégis valahogy sajnáltam a dolgot.
Ami viszont még ennél is hajmeresztőbb, hogy az idősek is képesek munkát vállalni külföldön. A horgosi Schramm házaspár férfi tagja fazekas gölöncsér mesterséget űz, mégis az elmúlt két évben kényszerült arra, hogy Horvátországban, Szlovéniában és Olaszországban is dolgozzon.
– Közel hatvanéves vagyok, és ilyen korral kényszerültem külföldön munkát vállalni, még ha csak időszakosan is, de mindenesetre hamarább kellet volna elindulni. A 80-as években volt ajánlat, de mint lokálpatrióta, nem mertem belevágni, most is félve indultam el, mit keresek én Nyugaton, mellesleg a szakmámban próbálkozni, ott, ahol a fazekasság őshazája van. Sokszor hazafelé azon tűnődök, minek jövök vissza, nyugodtan dolgozhatok odakinn, nem kell idegeskednem, a napi 10 óra munka se esik nehezemre. Sajnos sokáig optimista voltam a hazai dolgokkal kapcsolatban, de amióta megismertem dolgokat másutt, azt látom, hogy idehaza nem lesz jobb az elkövetkező 20–25 évben sem. Sokszor mondom idehaza, hogy az utolsó, aki kimegy Horgosnál, ne felejtse el leoltani a villanyt, a kulcsot pedig dobja vissza.
