A természetvédők szinte évtizedek óta arra igyekeznek rávenni a polgárokat, hogy minél kevesebb olyan holmit használjanak, amelyeknek a lebomlási ideje olykor évszázadokban mérhető. Mivel ez a lobbizás folyamatosan erősödik, a kereskedők is kénytelenek igazodni a várható követelményekhez. Annál is inkább, mert egyes országokban már hatályosak a lebomlandó segédanyagokra vonatkozó előírások.
Újabban a boltokban ingyen kapható nejlonzacskók kerültek a „zöldek” célkeresztjébe. Sok helyen a kormányok engedtek a környezetvédők nyomásának és törvényt alkottak a klasszikus, lebomlást nem segítő adalékokat nem tartalmazó műanyag szatyrok osztogatásának megszüntetéséről. A jelek szerint belátható időn belül Szerbia is kénytelen lesz „beállni a sorba”, hiszen egyebek mellett a környezet megvédését célzó, világméretű elképzelésekből és intézkedésekből nem maradhat ki. Annál is inkább, mert egyes országokban már teljesen betiltották a műanyag tasakok forgalmazását.
Nem mellékesen jegyezzük meg, hogy kereken húsz évvel ezelőtt a németországi szupermarketekben már volt választási lehetősége a vevőnek. A nálunk ismeretesnél jóval nagyobb űrtartalmú és minőségű, természetesen az illető üzlethálózat reklámjával ellátott műanyag tasakért 10 pfenniget kellett fizetni, ugyanakkor a tartós vászontáska ára kereken 1 márka volt. Persze még a drágább sem volt ott és akkor drága, hiszen 1992-ben az átlagos fizetés nagyjából 2500 márkát tett ki.
Annak ellenére, hogy mi még nagyon sokáig távolról (sem) követhetjük a fejlett országok ez irányú gyakorlatát, az eddigi kormány azt tervezte, hogy külön illetéket vet ki a hosszú lebomlási idejű műanyag tasakokra.
Az első pillanatban az ember azt hihetné, hogy a büntetéssel is felérő illeték lényegesen ki fog hatni a szóban forgó termék forgalmazására. A várható gyakorlat azonban egészen mást sejtet. A lebomlásnak ellenálló tasakok után a gyártó tonnánként 22 000 dinárt lesz köteles befizetni az államkasszába. Mennyit jelent ez zacskónként? Nos, a közönséges, a legjobb esetben is 4-5 kiló súlyt „elviselő” zacskó egyenként mindössze 3,33 grammot nyomnak. A végtelen tizedes számokat mellőzve kiderül, hogy az említett tonnánként 22 000 dinár alapján egy műanyag zacskó után a gyártó potom 6,6 parát lesz köteles fizetni. Talán mondani sem kell, hogy ezt az „összeget” az üzem csak az első lépésben fogja kiadni, mert biztosra vehetően belekalkulálja a termék árába és a költséget áthárítja a kereskedőre, akinek pedig nem lesz túl nagy gond mindezt beszámítani a boltban vásárolt cikkek árába. Tehát a sor végén a környezetvédelmi illetéket, mint szinte mindent, a fogyasztónak kell állnia.
Butaság lenne azt állítani, hogy ez csak nekünk jutott az eszünkbe. A gyártók és a kereskedők is levezették már ezt a „képletet”, mégis minden bizonnyal az utolsó pillanatig fognak várni, és mi továbbra is látszólag ingyen kapjuk a boltban a zacskókat.
