A múlt század negyvenes éveinek végén az iskolákban polgári beállítottságú tanárok oktattak, csudamód olyan tananyagot, melyet az új rendszer világnézete követelt meg tőlük. Ha már erre kötelezték őket, megtalálták módját, hogy ellenszegüljenek. Frissen mosott, keményített inggallérral, kézelővel, nyakkendővel, vasalt nadrággal léptek be a tanterembe. Csupán az igazgató hordott egy-két hetes inget, melynek gyűrött gallérját nem fogta össze semmiféle nyakkendő. Fejfedőnek is csak micisapkát használt.
A helyzet különösen a tanárnőket idegesítette, olyannyira, hogy egy kissé félve váltogatták nap nap után szebbnél szebb ruháikat, patyolatfehér blúzaikat.
A feszült helyzetet, úgy tűnik, a szerb nyelv tanárnője tudta legrövidebb ideig kibírni. Egy fáradtsággal letanított hatodik óra után rámordult a VII. b osztály fiúira: – Ezentúl gyűrött ingben, fölperdült gallérral, leszakadt gombbal, össze nem fogható kabátban jöttök iskolába.
Laci, a városi tiszti orvos fia értette meg a kifakadás okát és a sürgős tennivalókat. Még aznap a hetedik órán kiadta a dekrétumot. – Hallottátok, milyen ingbe jöjjetek holnap. – S mindenki szót fogadott. Egyedül Saci fintorgott: – Most majd azért kapunk, mert nem kötöttünk nyaktekerő mellfekvencet.
Erre Laci elmosolyodott és táskája tartalmát kiöntötte a katedrára. Egy pillanatra halotti csend lett úrrá az osztályban, majd a gondot megoldani kívánkozó megszólalt, hogy fél dinár ellenében mindenki vehet egyet, mindenkinek jut belőle. – Harminchat darabot hoztam, ahányan vagyunk, mondta.
Órára bejövet a tanárnő először meghökkent majd elmosolyodott. – Ilyen meglepetésben már rég nem volt részem –, majd azt kérdezte –, hát ilyet még lehet kapni? Erre Laci: – Ólaki bácsi üzletét még nem államosították.
S hogy az osztálytársak se kapcsolódjanak ki, mindegyik a nyakához nyúlt, hogy megigazítsa a jövőbeni becsületes értelmiség nélkülözhetetlen ruházati velejáróját, a nyakkendőjét, de nem is akármilyent – csokornyakkendőt!
