Foglalkozzunk most a betegeknek azzal a csoportjával, akik annak ellenére, hogy nincsenek valós testi tüneteik, orvostól orvosig járnak fáradhatatlanul, leggyakrabban kész diagnózissal és javaslatokkal a kivizsgálást és a gyógyszereket illetően, de önmaguknak is, és családjuknak is nehezen elviselhető a terhük. A képzelt betegek a betegeknek mintegy 5%-át teszik ki, amit azonban megsokszoroz szapora megjelenésük az orvosi várótermekben.
Alapjában véve a narciszoid (csupán önmagukat szerető) személyek köréből kerülnek ki a hipochondriás betegek. Ugrásszerű készenlétben figyelik testük minden rezdülését, a normálisan is jelentkező testi tüneteket – például a gyors ebéd utáni bélgörcsöt – halálos betegségnek könyvelik el, s erről igyekeznek meggyőzni környezetüket is. Hiába múlik el az említett görcs egy órán belül, napokig, hetekig vizsgáltatják a kérdéses testrészt, szabályos „hajtóvadászatot” rendeznek az ellen is, ami már elmúlt. Közben egy-egy újságcikk, hír, vásárolt könyv csak erősíti betegségtudatukat, az internet pedig kifogyhatatlan tárházat nyújt képzeletüknek az öndiagnózisra, sőt, rosszabb esetben az öngyógyítás útján is elindítja a beteget. A negatív leletek és az orvos nyugtatása sem győzi meg, szorong, mert meg van győződve, hogy orvosa tévedett, ezért újabb orvosokat keres fel.
A hipochondert környezete unalmas, hiú embernek tartja, igyekszik szabadulni tőle, ami fokozza a beteg magányosságának érzetét, s egyre inkább a depresszió felé sodorja, majd a többéves fennállást követően egy súlyos, nehezen kezelhető pszichiátriai betegség, a paranoia is kialakulhat. Az orvosnak nem szabad rálegyintenie ezekre a személyekre. Valódi betegségről van szó, amely megköveteli a gyógyítást olyan fokon, amilyen a beteg tudatára tekintéllyel és gyakorlati beavatkozással tud hatni. A betegség csírája ugyanis már fiatal korban kialakul. Ezek a személyek nem tudják elviselni a köznapi élettel, munkával, családdal szembeni felelősségérzetet, értéktelennek érzik magukat a többi emberrel szemben, s ezt az érzést, a csődöt mondás legártalmatlanabb formájával pótolják. Beteg ugyebár mindenki lehet. A beteg embertől a környezetnek sokkal kisebbek, megbocsátóbbak az elvárásai, mint az egészségestől. A hipochondriába menekülés úgymond tökéletes megoldás az élet nyújtotta kényszerhelyzetekben, az akaratgyönge, könnyen sebezhető személy megkapja azt a védelmet és figyelmet, amelyre vágyódik. A betegség variációi szinte kimeríthetetlenek: némely hipochonder óvakodik a gyógyszertől, méregnek, természetellenesnek tartja. Egyik ismert formája a Münchausen-szindróma. E betegségben szenvedők tudatosan szimulálnak valamilyen fizikai rendellenességet, betegséget, amellyel kórházról kórházra járnak, vizsgálatokon, kezeléseken, nem ritkán műtéteken esnek át. Tudatában vannak a csalásnak, azonban motivációjuk és figyelemfelkeltésre irányuló vágyuk kimeríthetetlen, általában tudatalatti eredetű. Ismerjük még ennek egy bizarr változatát, az „átruházott” Münchausen-szindrómát, amelynél a szülő a gyermekét használja fel arra, hogy a figyelem középpontjába kerülhessen. Olyan tüneteket diagnosztizál gyermekénél, amelyek másoknak fel sem tűnnek, és nem tud megnyugodni addig, amíg az orvos fel nem fedezi gyermeke vélt betegségét.
A gyógyítás rendkívüli türelmet kíván a kezelőorvostól és többnyire hosszadalmas, mivel a kellemetlen érzések „kiásása” és azok kifejezése a kezelés során mindig nehéz. Inkább a pszichológusok, mint a pszichiáterek feladata, hogy egyéni és csoportterápia keretében visszaadják az önbizalmat és a biztonságérzetet a betegnek.
