Gyermekkorom bűbájos boszorkái télen szépen meghúzódtak a padláson, a vaskos kémények füstölőiben, ahol kolbászok, sonkák meg szalonnák érlelődtek. Ezek a csalafinta boszorkák ettek is belőlük, jót csámcsogtak, mert vasfoguk volt. Néha rágyújtottak a cseréppipára (szajáni szűzdohányt csempésztek bele), és a finom füstölgő falatok így lettek szajánias pipaízűek Kisoroszon.
Ilka mamám, a Fölvég legügyesebb kenyérsütő asszonya mesélt mindig sejtelmes suttogással a boszorkákról. Félt tőlük. Nyomban rájuk ismert: némileg púposan járó banyák voltak, hosszú, érdes ujjakkal, fekete körmökkel, és ami a legfontosabb volt: szúrós tekintettel. Ilka mamámra ha rávetette tekintetét valamelyik, a boszorka révülő tekintetétől pördült egyet a saját tengelye körül és összeomlott, mint a kártyavár. Ómama ecetes vízzel dörzsölgette orcáját, kecses karjait és mellkasát, hogy Ilka mama visszakerüljön a rendes kerékvágásba.
Kisorosz legismertebb boszorkája Dogáriné volt, véleményezte Ilka mama. Dogáriné az Oláj utca végén, a Kis utca kezdetén lakott, egy füstös házban. A gangos lak mintha csak egy kolbász- és sonkafüstölő lett volna, bár efféle illatok árasztották el Dogáriné magas kéményes házát. Ő aztán mindent el tudott bűbájolni. Napjában keresték fel Kisorosz atyámfiai. Jöttek hozzá, ha a csikó nem akart szopni, egy ölre való gyereket kigyógyított a torokgyíkból, elkergette a frászt a szilánkos hegyeken túlra, a tésztát, amely hatodik nekifutásra sem kelt meg egy simítással megkelesztette, és tekintetével tüzet gyújtott a tüzelő sparheltban.
Ilka mamához egyszer eljött Dogáriné, mert a kotlók alól nem akartak a csibék kikelni. Ilka mama védekezésképpen a szeméig húzta a kendőjét, s az okuláris alatt is csak jobbra-balra pislogott. Nem nézett Dogáriné szemébe. A füstszagú bűbájos asszony súrolni kezdte a hátát a kemence falához. Csak állt és súrolódott. Amikor már nagyon meleg lett a konyhában, a kotlókhoz ment. Meglebegtette a szárnyukat és a nyakukba zöld cérnából masnit kötött.
Utána elsietett, és fél óra sem múlt el, Ilka mamámnak összesen 57 csibécske bújt ki a kosárból. Hálából Ilka mamán füstölt kolbászt küldött Dogárinénak.
Azóta végleg elbűbájosodott Dogáriné. Kalocsán Mihálynak és Mátyásnak volt a szüléje. Ők még ma is élnek. Egyikük Svédországban. Vajon a svéd atyámfia mit szólhat, ha Kalocsán úr ott, a skandináv földeken beszél, illetve regél szülikéje söprűnyél nélküli jószág- és embergyógyító varázslatosságáról? Szépet, magyarosan ropogóst és melegséget, ami a kisoroszi télben árad.
Manapság Ilka mamával álmodom mindig: fészkelő kotlókat simogat és etetni akarja őket frissen pirított tányericával (napraforgóval). Csak mellékesen jegyzem meg: a tányerica kegyetlenül füstszagú.
