Azokban a napokban, amikor csak sejtettük a karácsony érkezését, csodálatos módon a kertben kinyílt az ibolya. Két napig nézegettem a ködös reggeleken, azután leszakítottam tíz szálat és a szobába vittem. Ómama ágyához. Ómama előbb nem hitt a szemének, az okulárist is megigazította az orrán, majd szippantott a virág illatából, amellyel szinte kitessékelte az orvosságai nehéz szagát a szobából.
Annyira örül az ibolyáknak, hogy azt mondta, többé már nem beteg és érdemes az életet újrakezdeni.
Felkelt az ágyából, megmarkolta forró kezével az én kis kezemet és kivezetett a tyúkól melletti szántásra. Arra volt Tóba és Magyarcsernye, de akkor még nem tudtam, mert oktondi tudásom csakis Kisorosz varázslatos világában tudott eligazodni.
– Tudod, arra vannak a csillámló hegyek! – mutatott Magyarcsernye irányába. – Ott apró kristálycseppekből nőnek a fényes jéghegyek az ég felé. A hegyek között halványkéken libben a szellő, és ha a csillagok megszomjaznak, leszállnak a csillámló hegyekre. Selymes és fényes testüket belemártják a kristály tavakba, ahová még az angyalkák is eljárnak fürdeni. Néha a csillagok napokat töltenek a csillámló hegyeken és az én drága lelkeimnek, az angyalkáknak elmesélik a kisoroszi okos és jó gyerekek cselekedeteit, mert ők valójában mindent látnak, és annyi titkot őriznek a gyerekekről, hogy nem férne bele egy nagy puttonyba sem...
Persze nekem is volt titkom. Azt hittem, hogy hullani fog a hó karácsonyra, ha minden nap megérintem Szűz Mária szobrát, amit ómama hozott Lourdes-ból és igen gyakran betérdelt előtte és úgy imádkozott. Szóval szerettem volna havat, mert a szép emlékű plébánosunk. Erős Lajos egyszer azt is mondta, hogy a hópihékkel apró angyalkák szállnak a földre, és világítanak erősen a sötétnek vélt szobában, ha egyedül vagyunk és félünk.
Ahogyan közeledett a karácsony, amikor csak tehettem, futottam a tyúkok felé, a szántásra. Néha úgy tűnt, hogy látom a csillámló hegyeket: tüskésen villantak az ég felé és a hajnali fényben hol vörösen, hol püspöklilán váltották kristály szirmaikat. Mert néha a hegyek helyett óriási virágokat láttam, élénk színű bársonyos szirmokat, amelyeken az angyalkák énekére, vagy éppen a harangvirágok szelíd kongására táncoltak.
Egy reggel havazni kezdett. Pár óra alatt vastag hótakaró borította el a falut. A templom felől harangszó törte át a csendet. Ómama nyakamra tekerte a sálat, vastag kendőbe bugyolált és elvitt a templomba. Gyerekmise volt. Piros volt az arcunk. Erős Lajos atya megkönnyezett, mert annyi igazhitű gyermek még nem volt a kisoroszi templomban. 1967 volt. Az angyalok hullócsillag éve. Apám, anyám szorgosan és titokzatosan előkészített karácsony napja, amikor narancsot készítettek a csomagba nekem, és anyám szegfűszeg illatú mézeskalács csillagot és holdat sütött. Szinte belesüllyedtünk az illatába.
A szentmisén, bizony mondom mindenkinek, nagyon sok apró angyalt láttam. Szárnyuk fényes volt, mint a csillámló hegy. A szempillámra szálltak, meg az ujjaim hegyére. Éreztem, hogy röppennek velük hazáig, az én kedves szüleim hajlékába.
Amikor égtek a gyertyák a karácsonyfán, kinéztem az ablakon át. Láttam, hogy a sok ezer angyal sorba kiült a csillámló hegyekre. Egymás kezét fogták. Arany hajukat könnyed szél lebegtette. Amikor ómama a szobába lépett, egy csengővel csilingelt. Nyakamba pattogatott kukorica láncot rakott és csak annyit mondott: a csillámló hegyeken át így szokás.
A napokban, a választott falumban, Szajánban a Kolping-ház környékén virágzó ibolyákat láttam. És elnéztem Padé felé. Alkonyat volt. Éles vonalakban cikáztak bíborlón a felhők. Mintha a csillámló hegyeket láttam volna ismét. Tudtam, jön a Megváltó fényével a békés karácsony.
