A fagyos lábak „kora”: Gyermekkoromban télen mindig vizes volt és fázott a lábam. Életem e szakasza háborús nélkülözések közepette telt el. Kortársaim talán még emlékeznek a préselt papundekli és fatalpú bakancsokra, illetve a hernyótalpú nyári lábbelire meg a manilla-cipőkre. Télen sok hó hullott és hideg volt. Ropogó hóban mentem boldog újévet kántálni szülikének. Örültem a szerény ajándéknak, a felejthetetlen ízű sült oldalasnak és a bögre meleg teának, amivel megkínált. Sokat jártam iringálni és szánkózni. Minden szabadidőmet a havon töltöttem. A lábam beázott a „műrostos” cipőben.
Megfáztam. Minden télen torok- és fülfájás gyötört. Manduláimtól egyetemista koromban szabadultam meg. Az újvidéki kórházban (már akkor is) sok volt a beteg, kevés az ágy, így ketten feküdtünk egy ágyban: a későbbi híres újvidéki vésnök, Horváth József meg én. Soványak voltunk, (Jóska még mindig az) elfértünk egy ágyon.
Rabszíjjra fűzött hópelyhek: Talán hihetetlennek tűnik, de az első valódi bőr kurtacsizmát katona koromban húztam a lábamra. Alig vártam a havat és a hideget, hogy kipróbáljam. Sajnálatomra abban az évben nagyon enyhe telünk volt. Újév előtt betegkísérőként Dubrovnikba küldtek. A gondjaimra bízott beteg katonát elhelyeztem a kórházban. Felépüléséig szabad voltam. Közben elérkezett a szilveszterest és az újév. A dubrovniki útra új egyenruhát kaptam, melyre felvarrták a rangjelzést is. És ami a legfontosabb, zubbonyom és köpenyem hajtókáin ott csillogott iskolánk jelvénye, melyet mi „hölgycsapdának” (szerbül egy kissé másként hangzik) becéztünk. Hála e jelvényeknek, a dubrovniki lányok szívesen szóba álltak velem. A velük való barátkozás kellemes emlékként maradt meg.. Mint ahogy a dubrovniki „hóesés” is. Mivel nem hullott valódi hó, az emberek otthonaikat, az utcákat, a villamosokat mesterséges hóval díszítették: vékony nejloncérnára vattacsomókat fűztek 5-10 cm távolságra. A füzéreket aztán egymással párhuzamosan felakasztották a mennyezetre. A szemlélőnek sűrű hóesésnek tűnt és kellemes látványt nyújtott. Az általam felügyelt beteg lábadozva, én pedig sok szép élménnyel, gazdagon tértem vissza állomáshelyemre.
Az ötvenedik kilométer végén: A nyáron új „töltényt” tettem vegyi ironomba. Az ötödiket az idén. Mindegyik tíz kilométert ír. Már ebben is fogytán a tinta. Köszönöm kedves olvasóimnak, hogy velem tartottak, és B.ú. é. k.
