Nagyinkó sírt, nagyapó meg gyorsan pislogott a szemével, amikor hazatértek a határból. Nagyinkó fájdalommal ismételgette:
– Hát kellett ez nekünk, miért érdemeltük ezt?
Leült a verandára, maga mellé húzott. A nagyzsebű, végéggombolós ruháján éreztem még a határ erős, köménymag illatú fuvallatát. Nagyinkó csak ült, üldögélt megtörten, és most nem rohant a konyhába, hogy felöntse az élesztőt tejjel a kelt kalácsnak.
Nagyapó kifogta a lovat, a szekér, a másik vén jószág nyöszörgött egyet, és leemelte róla az édesded arcú tököket. Nagyapó is nagyokat hallgatott. De nem lázadt, mert még magában emésztette a történteket.
A szomszédból átjött Móra Mihályné. Ő mindig megérezte, ha nagyinkóéknál baj van. Egy nagyon öreg, kézzel faragott, apró keresztfát hordozott mindig a köténye zsebében, és már vette is ki, nagyinkó elé rakta a fényesre csiszolt asztallapra.
A fel nem tett kérdésére nagyapó válaszolt, de most már nyugodtan, mély hangon. Amíg beszélt, az akácfák és eperfák sárguló koronái is hajbókoltak az idős, fácántollas kalapú öregember előtt:
– Hát hékám, lopva, loptatón jöttek a bitangok. Az éjszaka virradt nekik. Ott is arattak, ahol nem vetettek. Egy kocsideréknyi kukoricát loptak el a kendergyárnál. Tegnap még nem volt híja. Settenkedtek loptatón, ármányosan. Mondom, Verkám, lopva, loptatón voltak ott. Fiskális eszük lehetett, a betyár mindenét...
Móra Mihályné a fejét csóválta. Nagyinkóval együtt megcsókolta a feszületet, és alig hallhatóan imádkozni kezdtek.
Nagyapó nem szitkozódott. Az apró jószágoknak vizet öntött. Az asszonyok mellé ült és bámulta a kisoroszi templomtornyot. Néha úgy tűnt neki, hogy az ezüst torony is sóhajt egyet. Egy váratlan szélfúvás magasba emelt öt-hat vékonyka csuhét. Kergetőztek a torony felé.
Három kánya rászállt az itatóvályú peremére. Móra Mihályné azt mondta, el kell zavarni őket, mert nem jó, ha a kormos madár a baromfiudvarban gubbaszt. Mire a kányák hegyes szögben elrepültek, nagyinkó mosolyogva mondta a szalmaszálat rágcsáló nagyapónak:
– Állhatatos leszek ezután, mint Móra Verka. És nem pityergek többé, mint aki erős tormát szagolt. Az irgalmatlan tolvajokat pedig a Jóisten megbünteti... Hékám, felverem én a kalácsot! Fűts be a kemencébe!
Én meg lopva, loptatón néztem nagyinkó kipirult orcáját. A veranda lila muskátlija nevetett rám, miközben két kerek levele között egy apró pók fonalával kelepcét hurkolt.
