Érik a búza, érik. Katonás rendben hajladoznak a szálak Tóba felé. Apám mondja, mostanában borjúpaták szökkenésével jönnek a tintakéknél is sötétebb felhők Nagykikinda felől Kisorosz egére, és velük egyetemben hol bohókás, hol törtető a szélfúvás. Pünkösd előtti időkben, kései álmosságából tudott csak permetezni az eső apám búzájára. Azután meglendült. Nőni kezdett.
Apám szemében talán égig is érhetett volna, ha egy békés fürj pitty-palattya nem azt súgta volna a fuvallatnak: inkább a búza kalászát, a búzaszemet sokasítsa. Mert továbbharapódzik az emberi vágy: a kisoroszi gazdának sok év után, most az egyszer dukál a busás termés. Hiszen a munka nem egy simlis cselekedet, töméntelenül dolgozott a kisoroszi atyámfia...
Apámnak mégis nehéz lesz az aratás.
No, nem azért, mert hajbókol a szervezetét gyöngítő nyavalyák előtt. Az aratást mással kell elvégeztetnie. Apám a múlt évben vált meg a kombájnjától. A 30 éves hűséges „szerszámtársát”, a sokszor rikoltó, de lángot már nem öklelő 132-es sárkányt, már nem tudta a maga módján babusgatni, karbantartani. A Sárkány is hajlott korba ért, akárcsak apám.
Felvillan egy kép, talán két évtizeddel ezelőtti, amikor apám kora reggel fütyörészve barátaival, Németh Istvánnal meg Budai Jánossal, a 132-es Sárkányt kenték-fenték, gyomrába sűrű fekete „munkaitalt” pumpáztak. Rakták a gépre a nagy zsákokat, a durva szövésűeket monogrammal, meg a madzaggombolyagokat, amelyek a búza érintése nélkül is, tarlóillatúak voltak. Aztán a Bundás kutya végigszagolta őket.
Szép emlékű anyám tarisznyát készített nekik, amit föladott a Sárkányra, meg a nagy butykosban hideg vizet, és indultak a határba. A szép, kisoroszi határba. Ahol gyermekkorom óta kedvem lelem, ahol 72 éves apám az eleink földjéből erőre kap. Mert őt az Isten arra is teremtette, hogy egy életen át arassa a búzát. Perzselje a nap, meg dolgos ujjaival, olajos körmével beletúrjon a végtelen búzarengetegbe.
Határnézőben az apám a kalászt morzsolgatta. Én meg figyeltem a búzatábla szélén kúszó zöld szederindákat. Apám azt mondta, ha a búcsúig nem lesz egy zuhatag, Szent Péter és Pál napján, a kisorosziak templombúcsúján, megindul az aratás. Azt is mondta: ez lesz a kisorosziak fenséges és szemkápráztató ünnepe.
„Próbálom elhinni, hogy a 132-es Sárkány is örül neki, és néhanapján a kisoroszi mezőkről álmodik” – mondta apám. És felfedte titkát. Halkan, szinte öregapásan suttogta: „Mostanság búzamezőkről álmodom. Búzamezőkről és buckos kalászokról.”
Apám szemében talán égig is érhetett volna, ha egy békés fürj pitty-palattya nem azt súgta volna a fuvallatnak: inkább a búza kalászát, a búzaszemet sokasítsa. Mert továbbharapódzik az emberi vágy: a kisoroszi gazdának sok év után, most az egyszer dukál a busás termés. Hiszen a munka nem egy simlis cselekedet, töméntelenül dolgozott a kisoroszi atyámfia...
Apámnak mégis nehéz lesz az aratás.
No, nem azért, mert hajbókol a szervezetét gyöngítő nyavalyák előtt. Az aratást mással kell elvégeztetnie. Apám a múlt évben vált meg a kombájnjától. A 30 éves hűséges „szerszámtársát”, a sokszor rikoltó, de lángot már nem öklelő 132-es sárkányt, már nem tudta a maga módján babusgatni, karbantartani. A Sárkány is hajlott korba ért, akárcsak apám.
Felvillan egy kép, talán két évtizeddel ezelőtti, amikor apám kora reggel fütyörészve barátaival, Németh Istvánnal meg Budai Jánossal, a 132-es Sárkányt kenték-fenték, gyomrába sűrű fekete „munkaitalt” pumpáztak. Rakták a gépre a nagy zsákokat, a durva szövésűeket monogrammal, meg a madzaggombolyagokat, amelyek a búza érintése nélkül is, tarlóillatúak voltak. Aztán a Bundás kutya végigszagolta őket.
Szép emlékű anyám tarisznyát készített nekik, amit föladott a Sárkányra, meg a nagy butykosban hideg vizet, és indultak a határba. A szép, kisoroszi határba. Ahol gyermekkorom óta kedvem lelem, ahol 72 éves apám az eleink földjéből erőre kap. Mert őt az Isten arra is teremtette, hogy egy életen át arassa a búzát. Perzselje a nap, meg dolgos ujjaival, olajos körmével beletúrjon a végtelen búzarengetegbe.
Határnézőben az apám a kalászt morzsolgatta. Én meg figyeltem a búzatábla szélén kúszó zöld szederindákat. Apám azt mondta, ha a búcsúig nem lesz egy zuhatag, Szent Péter és Pál napján, a kisorosziak templombúcsúján, megindul az aratás. Azt is mondta: ez lesz a kisorosziak fenséges és szemkápráztató ünnepe.
„Próbálom elhinni, hogy a 132-es Sárkány is örül neki, és néhanapján a kisoroszi mezőkről álmodik” – mondta apám. És felfedte titkát. Halkan, szinte öregapásan suttogta: „Mostanság búzamezőkről álmodom. Búzamezőkről és buckos kalászokról.”
