Napjainkban a túltápláltság világjelenséggé nőtte ki magát. Élete folyamán az emberre számtalan külső és belső tényező hat, melyek meghatározzák, determinálják alkatát, életét. Ilyen külső tényezők: tartózkodásának földrajzi fekvése, éghajlati viszonyai, egyéb életkörülményei és főleg a foglalkozása, valamint népének történelme. Én a magyar nép Bácskában élő töredékének oly sokat emlegetett kövérségéről szeretnék néhány (jó) szót szólni.
Mindenekelőtt tekintsük át röviden történelmünket: Lovas őseink ezer évvel ezelőtt a Kárpát-medencében letelepedtek, államot alapítottak és művelni kezdték a földet. Az egykori harcosok nagy részéből földművesek lettek. Ezek leszármazottai, már ezer éve megszakítás nélkül művelik a földet... A saját fizikai erejével szántó, vető, arató stb. paraszt napi energiaszükséglete 8000 kalória. Ezt a mennyiséget kellett étkezés alkalmával bevinnie (megennie) szervezetébe, hogy el tudja végezni napi munkáját. Így tette, majd ezer éven át. Mindennap. Természetes, hogy a parasztok kalóriadús, laktató élelmiszereket fogyasztottak: szalonnát, zsírt, sonkát, kolbászt, hurkát, töpörtyűt, svartlit stb. Főtt ételeikben is dominált a zsír. És most lép színre a genetika, melynek jó ismerői azt állítják, hogy a bácskai őshonos magyar nem azért kövér, mert falánk, hanem azért, mert sejtjeiben magában hordozza az immár ezer éve földet művelő őseinek táplálékfelvételét szabályozó (ma hízásra hajlamosító) génjeit!
A gén pedig nagy úr! Részletesebb ismertetésére most nem térhetek ki. Összehasonlításként azonban említsük meg egy-két szomszédos, más nemzetiségű nép testalkatát, illetve azt, hogy mitől olyanok, amilyenek.
Vegyük például a szerbiai szerb parasztot. Őt népének történelme folyamán másmilyen hatások érték. Megművelte a kevéske háztáji földjét és félnomád pásztorkodással, sajtkészítéssel „kipihente” a földművelés fáradságait. Közben a háztáji szilváskertben beért a fákon a „Magyarka”, melyet még M. Obrenović parancsára csempésztek Szerbiába. Ebből jófajta Sárga darazsat (Žuta osa) főznek, amit jó pénzért eladtak/eladnak Európának. Könnyű ételeket fogyaszt: nyársonsült bárányhúst és kecskegidahúst. Tejet, sajtot, kukoricamálét eszik. Nincs mitől meghíznia...
Vagy például a dalmát. Kihajózik a tengerre, hálójába gyűjti a tenger ajándékát, majd jó pénzért eladja azt, ami neki nem került semmibe! Csak a halak összegyűjtésénél akad egy kis munkája. Hát persze, hogy beéri zöldség- és főzelékfélékből, rákokból, halakból, csigabigából készült ételekkel, amit bogyóolajban készít el neki az asszonya. Persze az olajbogyót is ingyen kapja, hiszen az olajfák évszázadokig élnek és teremnek gondozás nélkül. A fák alatt heverészve kipiheni a halfogás fáradalmait, közben esővízzel hígított vörösbort/bevandát pityizál a hűvösben. Alkonyatkor kuglizni megy a konoba előtti térre. Közben az olajfák érlelik a bogyókat, amelyekből a dalmát olajat sajtol a régi olajsütőben, amit aztán olcsó bácskai napraforgóolajjal keverve „eredeti” szűz olajként ad el a naiv turistáknak, nyolcszáz dinárért literjét...
És így megy ez csaknem egy évezrede. Ugyan mitől fáradna ki, hízna meg a Gedžo és a Šjor? Még étvágya is alig van a semmittevéstől. Főleg amióta turizmussal foglalkozik. A montenegrói daliák életmódját fel sem merem említeni! És mi, bácskai kövérek? Hogyan tovább? A válaszom: okosan! Megfontoltan! Világhíres, ízletes magyaros ételeinket megtartva fogyasszunk mindenből, de keveset! Amíg a genetikusok meg nem szabadítanak bennünket a hízást determináló génjeinktől.
