Az eddig elmondottakból talán közérthetővé vált, hogy amilyen nagyságú telomereket öröklünk, olyan hosszú lehet az életünk. A telimerek és a telomerázok kölcsönhatását az élet hosszúságára laboratóriumi tesztekkel bizonyította a tavalyi Nobel-díjas tudóscsoport, amint arról részletesen hírt adtunk az előbbi folytatásokban. Érdekesen alakult ennek a briliáns tudóshármas további munkája a 2010-ben. Amint említettem, Jack Szosták csatlakozott a marylandi kutatóintézet munkacsoportjához és a napokban jelentették be, hogy sikerült mesterséges DNS segítségével életben tartani, sőt szaporodásra bírni egy baktériumsejtet, amit ugyan még nagyképűség mesterséges életnek nevezni, de ahhoz elegendő, hogy Obama, az amerikai elnök, azonnal utasítsa bioetikai bizottságát a részletes jelentéstételre.
Obama egyben kérte a testületet, készítsen ajánlásokat, amelyeket a kormánynak foganatosítania kell azért, hogy Amerika a megfelelő etikai határok megszabásával és az ismert kockázatok minimalizálásával learathassa e fejlődőben lévő tudományos terület hasznát.
Domenico Mogaveroolasz püspök, az olasz püspökkari konferencia jogi ügyekkel foglalkozó bizottságának feje a La Stampa című napilapnak kijelentette: „Rossz kezekben a ma újdonsága, végzetes lépéshez vezethet az ismeretlen holnapban”. „Az ember Isten elé járul, de nem Isten. Ember marad, képes arra, hogy nemzéssel teremtsen életet, és ne művi úton építse azt” – tette hozzá.
Nekünk, közönséges halandóknak nem marad más hátra, mint minden igyekezetünkkel azon lenni, hogy kivárjuk, mit hoz a jövő. Talán ebben a kivárásban segítségünkre lehet a Nobel-díjas hármas másik tagjának, Elisabeth Blackburnek az újabb kutatási eredménye, amelyet a híres kardiológussal, Dean Ornish professzorral karöltve jelentetett meg a közelmúltban.
Rendben van, szögezi le az Ornish-Blackburne kutatócsoport: amilyen nagyságú telomereket örökölsz, olyan hosszú lehet az életed, de a hangsúly a lehet-en van. Ha gondatlanok vagyunk, és nem őrizzük testi-lelki épségünket a külső tényezők negatív ráhatásaitól, mi magunk járulunk hozzá telomereink lerövidítéséhez. A telomerek gyengítése a hanyag életmóddal, azokat töredezésre hajlamossá teszi olyan helyzetben is, amilyent az egészséges telomer nyugodtan átvészel. Egyszerűbben szólva, életmódunkkal képesek vagyunk tönkretenni a telomer védekezési mechanizmusát – nevezhetjük azt egy sajátságos karbantartó immunrendszernek is a sejten belül –, s ezzel kitesszük magunkat a rákos megbetegedés kockázatának, akkor is, ha családunk felmenői hallásból sem ismertek hasonló betegséget. Elsősorban gondolok itt a mell, a tüdő, a prosztata és a vastagbél rákos megbetegedéseire. S ezzel nem csak „magunk alatt vágtuk el az ágat”, hanem ami szomorúbb, a hajlandóságot örökítjük utódaink felé. Utódaink ugyanis már gyengébb, rövidebb telomerekkel jönnek világra, és bezárul az ördögi kör: náluk már a kisebb eltérés az elővigyázatos életmódtól is rákos megbetegedésbe torkolhat. Ezután folytathatjuk a „még kisebb” jelzővel, azaz a folytatás oda torkollik, amit napjainkban egyre inkább magunk is észlelünk: a fenn említett rákos megbetegedések egyre korábban, egyre fiatalabb korban jelennek meg a következő generációknál.
