Régóta nincs elegendő pénze a nyugdíjalapnak az ellátmányok kifizetésére. Az idén az állami költségvetésből 215 milliárd dinárt szántak nyugdíjakra, és ez az összeg csak a jelenlegi állapot fenntartására elegendő. Ugyanakkor nyugdíjjárulék címén a vállalatok a nyugdíjalapnak mintegy 160 milliárd dinárral tartoznak, az összeg felét nem lehet behajtani. Ilyen helyzetben vajon mire számíthatnak a nyugdíjasok, tudván, hogy egyre kevesebb a pénz ellátmányuk kifizetésére? Szakértői vélemények szerint meg kell szigorítani a járulékok fizetésének ellenőrzését, a nyugdíjalapnak pedig vissza kellene adni államosított vagyonát. Olyan elképzelések is felmerültek, hogy a nyugdíjalap kapjon tulajdonjogot a közvállalatok vagyonából.
Sajnálatos tény, hogy Szerbiában vészesen öregszik a lakosság, a munkaviszonyban lévők száma pedig egyre csökken a nyugdíjasok táborához viszonyítva. Ma már másfél munkaviszonyban levőnek kell eltartania egy nyugdíjast, holott az lenne elfogadható, ha legalább négy munkaviszonyban lévőre jutna egy nyugdíjas. Ebből adódóan az lenne természetes, ha minél előbb meghoznák a több pilléren nyugvó nyugdíjrendszer biztonságos működését hosszú távon fenntartó szabályozást, hogy a nyugdíjasok zöme ne csak az állami költségvetésből támogatott nyugdíjalapból számíthasson ellátmányára.
Bár nálunk a lakosság nagy százaléka nem hisz abban, hogy nyugdíjas éveire az állam méltányos juttatást ad, csak kevesen élnek azzal a lehetőséggel, hogy a befektetési alapoknál takarékoskodjanak idős napjaikra. Felületesen úgy tűnhet, hogy a munkát vállalók nincsenek tisztában azzal, hogy az állami nyugdíjalapból mekkora nyugdíjra számíthatnak, és milyen lehetőségeik vannak ellátmányuk kiegészítésére. Ennek van magyarázata is, hiszen a bérből élők nagy többségének nem jut még a tisztességes megélhetésre sem, nemhogy takarékoskodjon. Pedig, és ez jórészt a fiatalokra érvényes, aki nem akar a későbbiekben nyomorogni, az rakjon félre. Más szóval, már munkába álláskor el kellene kezdeni takarékoskodni – állapítja meg egy felmérés összegzése. Ennek módja jelenleg nálunk még csak az önkéntes nyugdíjbiztosítás, valamint az életbiztosítás, amelynek lejáratát a nyugdíjba vonulásra lehet időzíteni.
Az államnak az lenne a dolga, hogy az állami nyugdíjbiztosítás mellett létrehozzon egy magánnyugdíj-biztosítási pillért is, erre számtalan országban van példa. Ám erre az állami vezetés még gondolni sem mer, nem csoda hát, ha a nyugdíjbiztosításnak erről a módozatáról nem sokat, vagy semmit sem beszélnek. A kötelező magánnyugdíj-biztosítás nem lenne más, mint az a biztosítási alap, amelybe a jelenlegi nyugdíjbiztosítási járulék bizonyos százalékát fizetnék a munkáltatók. Ez az alap a rendelkezésükre álló összeget jövedelemszerzés céljából befektetné. A meglevő nyugdíjalap ugyanis nem végez befektetést, így abból jövedelem sem származhat. Ahogyan a pénzt befolyik a járulékokból, úgy ki is fizetik a nyugdíjakra.
Mivel az államnak nincsen pénze a magánnyugdíj-biztosítási alap (második pillér) létrehozására, bölcsen hallgat erről a lehetőségről. Ha ugyanis a jelenlegi 22 százalékos rokkantsági és nyugdíjbiztosítási járulékból egy bizonyos százalékot a munkaadók kötelezően a magánpénztárakba fizetnének (mondjuk 7 százalékot), akkor az állami nyugdíjalapba még kevesebb pénz folyna be, a nyugdíjak kifizetésére pedig az állami költségvetésből kellene pótolni a hiányt, ami további csaknem egymilliárd eurós kiadást jelentene az államnak.
Hogyan tették ezt más országokban? Eleve a többpillérű nyugdíjbiztosítási rendszerből indultak ki. A tranzíciós országokban pedig nyilván jobbak volta a gazdasági feltételek, mint nálunk jelenleg, gazdagabbak voltak nyugdíjalapjaik, elviselhetőbb volt az átállás. A közgazdászok szerint nálunk még nem ért meg a helyzet a második pillér bevezetésére, a vállalatok nem képesek elviselni az újabb terhet, ha viszont az állami nyugdíj-biztosítási járulékból vennék el a pénzt a pótbiztosításra, még súlyosabb helyzetbe kerülne a Köztársasági Nyugdíj- és Rokkantsági Biztosítási Alap.
