Aki betéved a DNS, a telomerek és telomerázák alkotta dzsungelba, nehezen talál kivezető ösvényre. Jómagam is, olvasva a róluk szóló elméleti fejtegetéseket, nehezen tudtam elhessegetni az Isteni színjáték bennem fel-felbúgó, immár 700 éves kezdő sorait: „Az emberélet útjának felén, egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém”.
Ha a 30 éves Dante, nem restellett ekként vallani tájékozódási nehézségiről, miért kellene szégyenkezni nekem az én koromban, amikor csak többszöri nekifutás után találkoztak gondolataim a három Nobel-díjas tudós eszmefuttatásaival.
Tény, a mai medicina kutatásainak tolmácsolása könnyed, közérthető nyelven, nem kis próbatétel a szakembereknek sem. Ha a 2000-res évnek óriási tudományos felfedezése az volt, hogy három emberi őssejtfajta is kitenyészthető megfelelő laboratóriumi körülmények között, akkor a tavaly, 2009-ben kiosztott orvosi Nobel-díj három tudósa, Elizabeth H. Blacburn, Carol W. Greider és Jack W. Szostak olyan mérföldkőhöz ért el az élet mibenlétének magyarázatában, amelyről feltétlen tudósítani kell az igényes olvasókat.
Ami ezután következik, az nem lehet más, mint a telomerek és telomerasek egyensúlyi állapotának fokozatos kipuhatolása az örökifjú rákos, és az osztódásra már nem képes, öregedést kiváltó sejtek világában. A három tudós ugyanis a matuzsálemi kor megélésének lehetőségeit kutatva, a rákos daganatok mezsgyéjén kötött ki, igazolva elméletüket kísérleti állatokon is, nevezetesen egereken, ezeknek a DNS-e tudniillik, viselkedésben hasonlatos az emberéhez. Ezek az első olvasatra nehezen érthető utóbbi mondatok ne riasszák el az olvasót, hamarosan egyszerűsítve mondanivalónkat, bejutunk a három Nobel-díjas tudós gondolatkörébe.
A kutatók már jó ideje foglalkoznak azzal a paradoxonnal, amit a DNS, az emberi örökítő anyag rejt magában. Tudjuk már évtizedek óta, hogy ez az örökítő anyag gyakorlatilag halhatatlan, hiszen már ezer és ezer éve aránylag változatlanul átadjuk utódainknak. Ha ez valóban így van, miért öregszik testünk olyan rohamosan, néhány évtized alatt? Magyarán: miért kell életünk korai évtizedeiben átmenteni a DNS-t egy új, fiatal szervezetbe a továbbélés kedvéért, miért nem élhet bennünk, saját testünkben az a DNS, ha nem is örökké, de megközelítve legalább a matuzsálemi kort? A kérdéscsoport másik részét az állatok sikeres klónozása vetette fel. Amint kitűnt, nem is olyan sikeres, mint arra emberi ésszel számítottunk. Az eredeti elgondolás szerint az örökítő anyag sikeres klónozása során egy genetikailag pontosan megegyező szervezetet hoznának létre, egy másik szervezet sejtjéből.
Félve mondom, de valójában az ember arra az útra lépett a klónozással, amelyen idővel átveheti a Teremtő szerepét. Egyelőre azonban nem ez történt. A klónozott egyedek ugyanis, bár sikerrel a világra jöttek, azonban már születésük pillanatában abból a testi állapotból, életkorból indultak, amilyennel a sejt-gazda rendelkezett, illetve megörökölték annak nemcsak éveit, hanem annak minden betegségeit, bajait is. A szellemi adottságok viszont, – elsősorban a tapasztalat révén megszerezhetők –, homlokegyenest más irányt vehetnek, tehát szó sincs az ember fizikai-szellemi duplázásáról, nem abban az értelemben, hogy egy új Napóleont vagy egy Nikola Teslát hozhatnánk létre. Arról nem is beszélve, hogy a klónozás a többsejtű állatoknál – így az embernél is –, rendkívül összetett feladat. Ma már elértünk arra a szintre, hogy az állatok klónozásánál mintegy 2%-ban alakulnak ki embriók. A hírneves klónbárány (inkább birka) Dolly, pontosan 227-szerre sikerült. (Folytatjuk)
