A korábban elmondottakból bizonnyal kitűnik, hogy az orvos és a beteg partnerkapcsolatának megteremtése, ami megközelíti a ma ideálisnak elismert kapcsolatrendszert, nem pusztán elhatározás kérdése, hanem kemény feltételei vannak. Mindenekelőtt a társadalomnak törekedni kell arra, hogy a mentesítse orvosait a túlterheltségtől és az alulfizetettségtől.
Különösen szembeötlő a mai időkben a szakorvosok leterheltsége, a várólisták hetekre, sőt hónapokra készülnek, s így továbbra is fennáll –nekem jelenleg úgy tűnik –, egyre mélyül a szakadék az információra éhes betegek és a túlterhelt egészségügyi dolgozók lehetőségei között. Felmérések szerint ma a szakorvos legtöbb 10 percet tud fordítani betegére, amit mind az orvos, mind a beteg kevesell. Az orvosok között végzett ankét azt mutatja, hogy a megfelelő vizsgálatra legkevesebb 17 percet kellene szentelni. Az elburjánzó adminisztráció egyik kerékkötőjévé vált e feltételnek.
A negatív tendencia másik alappillére a háziorvos szerepének lebecsülésében van, amit nem tudott ellensúlyozni a már jó ideje bevezetett általános szakorvosi képzés sem. Bár ezeknek az orvosoknak a képzési tudásszintje megfelelő, a társadalombiztosító mindmáig nem volt képes megfelelő orvosi betegvizsgáló felszereléssel ellátni a körzeti rendelőket. Elsősorban az EKG-re, egy gyorsan hozzáférhető laboratóriumra, röntgenkészülékre és az ultrahangos kivizsgálás lehetőségeire gondolok. E minimális felszereltség híján a háziorvos hallgatójával és vérnyomásmérőjével többnyire csak beutalási szerepkört tölt be, aminek egyenes következménye a kórházi szakrendelők tűrhetetlen zsúfoltsága.
Az alulfizetettség nem csak az egészségügyi dolgozók ismérve, ebben a hivatásban élesen kiütközik a megfelelő juttatások érdekében felvállalt másod- és harmadállás okozta fáradtság, a velejáró ingerlékenység, ami a legkisebb jelzésreakciót is észlelő betegből igen gyakran kommunikációs elégedetlenséget vált ki. Emiatt végső ideje lenne megszüntetni a „fix-díjazást” és bevezetni a fejkvóta alapú elszámolást. A múlt évben megindult a fejkvóta bevezetésének kísérleti fázisa, sajnos egyelőre nem nagy sikerrel, de az elvet nem szabad könnyedén feladni. Ha ugyanis ez a rendszer a szabad orvosválasztással párosul, akkor a finanszírozás csupán az orvost választó betegek számától függ. A kellő szakértelem, a kommunikatív készség hamarosan érezhetővé válik a díjazásban is – legyen kezdetben akár minimális –, ami újabb feladatvállalásra ösztönzi az egészségügyi munkásokat. A rendszer jellemzője, hogy páciensorientált, a kapcsolattartás folyamatos és személyes orvos és betege között. Emellett a fejkvóta prevenciócentrikus, mert nemcsak a betegséget kezeli, hanem az emberről is gondot visel.
Az állam feladata, hogy anyagi áldozatokkal fejlessze a körzeti rendelők felszereltségét, és ezzel nemcsak visszaadja a háziorvos megkopott méltóságát, hanem egyben tehermentesíti a kórházi szakrendelőket. Feladata az is, hogy serkentse az orvos és a beteg partneri viszonyának kialakítását, még akkor is, ha a nyereség itt nem annyira a pénzben, hanem az emberhez méltó, egészségben megélt életben mérhető. Az egészségügyi kommunikáció javítása kihívásokkal van kikövezve, és csupán csak a jó szándék szintjén marad a társadalom, az orvos és a betegek együttes erőfeszítése hiányában.
