Az orvos nem varázsló, nem sámán, s ezt tudomásul kell venniük azoknak is, akik még ebben a szerepben tetszelegnek. Le kell tehát mondania az abszolút tekintély, a csalhatatlanság igényéről, hiszen az orvos is ember, ami kitetszik abban a pillanatban, amikor őt is eléri a betegség. Betegét emiatt nem alárendelt személyként, hanem – bármily furcsán hangzik – partnerként kell kezelnie.
A jövő beteg-orvos modelljének a kölcsönösség elvén kell alapulnia, ami az orvos részéről azt jelenti, hogy érthető nyelven – ami lehetőleg magába foglalja a beteg anyanyelvének használatát – a beteg tudomására juttatja, hogy mi a teendője a gyógyulás érdekében, elvárva az aktív részvételt a gyógyulás folyamatában. Másrészt érthetően kell közölnie a vizsgálat folyamatát és eredményét, tekintetbe véve a beteg várható informáltságát. Ez az adottság semmiképpen nem az iskolai végzettségtől függ.
Egy fizikai dolgozó, ha hozzátartozója cukorbeteg, többet tudhat a betegségről, mint egy egyetemi professzor az elektronika területén. A partnerségi viszony feltételezi továbbá az odafigyelést a beteg mondanivalójára. A mai gyakorlat sajnos az, hogy félbeszakítva a panaszkodást, az orvos gyorsan átveszi a beszélgetés fonalának irányítását. Független kutatók le is mérték, hogy általában mennyi idő jut a beteg panaszára egy belgyógyászati rendelőben. Ez mindössze 18 másodpercet tett ki. A beteg a panaszát, a felmérések alapján nem kevesebb mint 94%-ban, később sem tudta befejezni. E helyzet eredményeképpen a fő panasz szinte soha nem került érthetően az orvos elé, arról nem is szólva, hogy sorra kimaradtak a mindig fennálló másodlagos tünetek. A kísérletek során viszont kiderült, ha az orvos hagyná legalább 90 másodpercig egyfolytában beszélni a betegeit, 80%-uknál minden panasz terítékre kerülne.
A klinikai kutatások újra és újra kimutatják, hogy a diagnózis felállításához szükséges adatok 60-80%-át az anamnézis (a betegség okainak feltárása a beteg kikérdezése által) tartalmazza. Az orvosnak tudnia kell: minél kiszolgáltatottabbnak érzi magát a betege, annál nagyobb az esély arra, hogy sarlatánok és csalók hálójába kerülve hitelt ad különféle mágneses kuruzslásnak, vagy a bármely kór ellen is hatásosnak reklámozott, de valójában tápszernek sem minősíthető „vitamin- és immunobombáknak”.
Mivel az orvos és a beteg más-más témaköröket tart fontosnak, az orvos igyekezete ellenére is sokszor megtörténik, hogy a rendelőben két párhuzamos, egymást nem érintő monológ zajlik le. Az orvos ugyanis a kezelést és a gyógyszereket akarja részletezni, azonban a beteget jobban érdekli a diagnózis, a prognózis, és főleg betegségének oka.
Most nézzük, mi lenne a beteg szerepe a partnerség függvényében. Első és legfontosabb, hogy miután orvosától megkapta a széleskörű és érthető információkat, maga is váljon gyógyulásának aktív résztvevőjévé. Az orvosok kétfajta betegtől különösen rettegnek: a hipochoderektől (Magyar Szó, 2010. márc. 24.), és azoktól, akik már a vizsgálat előtt öndiagnózissal lépnek a rendelőbe. A beteg ne fitogtassa tudálékosságát, és ne feszegesse az alternatív gyógymódok hatékonyságát olyan orvos előtt, aki nem nyitott erre. Ne tetszelegjen az öngyógyító szerepében se. Az orvosnak is kellemetlen a sok várakozó beteg látványa, de nem gyorsíthat a pontos vizsgálat és az adminisztráció elvégzése miatt. Végül ne hallgassuk el, ha jártunk már más orvosnál is. Sőt, a leleteket nyugodtan mutassuk be, hiszen ezzel orvosunk számára időt takaríthatunk meg.
