És lőn lakásunk festése, Istennek verése. A falra mászók lemosták és levakarták a tapétát a falakról. Persze az én vadonatúj alumíniumlétrámról, melyről azóta drótkefével kaparom a rászáradt gipszet és festéket.
Mennyezetfestés közben eltörték a csillárt, amelyet én előrelátóan le akartam szerelni, de meggyőztek arról, hogy semmi baja sem lesz, ha marad. Annak rendje-módja szerint a konyha faláról leszereltem a szekrényeket. A fűtőtestek festésekor újságpapírt raktak alájuk, nehogy a parkettára csöpögjön a festék, amit a „mesterek” hordták szét cipőjük talpán a lakásban. Az ajtókat a lépcsőházban festették. Jóllehet, a kilincset is bemázolták, műveletük elég jól sikerült. A lépcsőházpadló lemezeiről pedig már második napja én kapargatom térdelő támaszban a rászáradt festéket.
A legkellemetlenebb meglepetés akkor ért, amikor a helyükre akartam szerelni a konyhaszekrényeket! A tipliket hiába kerestem a falban, fejüket spaklival lenyesték, a lyukakat betapasztották. Aki a tisztelt olvasóim közül szerelt már fel faliszekrényt, az megérti, hogy miért kellett bevennem még egy idegcsillapító tablettát. Sehol egy látható jel a falon, pedig még távcsővel is kémleltem a falat. Egyik barátnőm jó néhány évvel ezelőtt világ- és olimpiai bajnok volt céllövészetben, őt hívtam segítségül. Bíztam éleslátásában. És nem csalódtam benne. Lövőállásba helyezkedve szemügyre vette a jól megvilágított fal betájolt részét, és mutatóujjával megcélzott egy icipici bemélyedést a falon, és 67 centivel arrébb még egyet. Amikor gombostűvel megszúrtam a bemélyedéseket, a tű tövig szaladt a tipli lyukában. A tiplik kellős közepét „találta” el. Most már csak a képek felakasztása volt hátra. Nem lesz könnyű feladat, mert kemények a falak.
És mondá Éva: Legyen fürdőszoba-felújítás!
Ezt azonban már csak távolról hallottam. Amikor magamhoz tértem, Éva éppen a borogatást cserélte a homlokomon, és gyengéden közölte velem, hogy az imént csak tréfált.
