Az elmúlt héten közölt írásban megfogalmazott orvos-beteg viszony, amely tartotta magát egészen az utóbbi évtizedekig, leginkább a szigorú apa és fia viszonyára hasonlít, ezért nevezzük igen találóan paternalisztikus modellnek. Fő ismérvei: az orvos fölérendelt (apai), a beteg alárendelt (gyermeki) helyzetben van. A beteg mozgási kontrollja és minden ezzel kapcsolatos döntés teljesen az orvos kezében van. A beteg csak rendszertelenül jut információhoz, az is inkább a véletlen „elszólás” műve, sohasem lehet biztos betegségének igazi természetében és mértékében.
Erre a modellre ma már nem tudunk mást mondani, mint idejétmúlt állapot, még a szigorúan vett „ingyenes”, államilag pénzelt intézetekben is, ami viszont korántsem jelenti eltűnését. Például felhoznék egy, a napokban lejátszódott eseményt. Egy belgrádi központi intézetnek elromlott egy különleges kivizsgáló eszköze. Erről nem értesítették napokig a betegeket, akik beutaztak az előre jelzett napokon a fővárosba, sőt mentőkocsik hozták őket Dél-Szerbiától Szabadkáig. Persze dolgavégezetlenül tértek haza. Nem volt, aki felemelje a telefont, illetve volt, de nem tartották fontosnak a beteget informálni. Talán eltűrhető a paternalisztikus hozzáállás még egyetlen területen: azoknál a nagyon súlyos betegségben szenvedőknél, akik tudvalevően rendkívüli érzékenységgel viselik sorsukról a kimondott igazságot.
Lényegében a beteg kiszolgáltatottnak érzi magát ebben a rendszerben, a feudális beteg-orvosi viszonyra szokott orvos pedig rosszul vagy egyáltalán nem tűri a kérdező, ne adj Isten, kételkedő beteget. Ismerünk rémtörténetet olyan doktorról, aki foghegyről közli a rákos diagnózist, valahogy így: „Na, akkor ezt most ki kell dobnunk!” Vagy arról, aki a beteg feje felett beszéli meg az asszisztensével, hogy „ennek a szerencsétlennek itt” gyógyíthatatlan baja van.
Az utóbbi évtizedekben, hangsúlyozottabban a rendszerváltások után a kelet-európai volt szocialista államokban, így Szerbiában is, jelentős változásoknak lehetünk tanúi nemcsak az orvos és a beteg kapcsolataiban, hanem az elvárásokban az orvosi hivatással szemben. Az elmúlt években a magánorvosi praxisok elterjedése egyre több orvost szoktatott hozzá az őt kérdező, tőle tájékoztatást igénylő beteghez. A magánorvosi rendelőben a betegeknek fizetniük kell, és ezért gondosabb, alaposabb ellátást és kommunikációt várnak el az orvostól, mint amihez a közszférában hozzászoktak – s ez az igény teljes egészében jogos. Ezt a viszonyt – elég csúnyán – fogyasztói modellként emlegetik, és fő jellemzője, hogy a kontroll inkább a beteg kezében van, mert olyan elvárásokat fogalmaz meg az orvosával szemben, amennyire értékeli az általa nyújtott pénzösszeget. Megtörténhet ennélfogva, hogy a beteg kívánságai túllépnek a szokásos, vagy pontosítok: az orvosilag kielégítő gyakorlaton, olyannyira, hogy azok már nem a beteg érdekeit szolgálják, hanem szükségtelenül költséges és ezzel a gyógyulást késleltető irányt vesznek.
Úgy gondolom azonban, hogy egyes orvosi ágazatokban, például a plasztikai sebészetben vagy a mesterséges megtermékenyítés területén és még sok ezekhez hasonlatos gyógymódban ez a tökéletes orvos-beteg viszonyt kielégíti. Itt elsősorban nem a közvetlen fizetési módra gondolok, hanem a korrekt elszámolásra az orvos munkájáért a betegsegélyező felől.
