A címet akár meg is fordíthattam volna, ám a mondanivalómon ez úgy sem változtatna. Hogy mégis, némi habozás után a fenti címmel indul az eszmefuttatás – és nem beteg és orvosa –, csupán az a tény döntötte el, hogy szerzője jelenleg inkább orvos, mint beteg, ami (sajnálatos mód) nem zárja ki a szerepváltást bármely váratlan pillanatban.
Máshogyan néznek ugyanis az orvosok és a betegek az orvostudományra. Az orvosok dolga lenne, hogy a betegséget felismerjék és kezeljék, míg a betegek inkább a meghallgatást és az odafigyelést igénylik. Ennek ellenére igyekezni fogok ezt a több ezer éve fennálló emberi viszonyt bemutatni és elemezni mindkét oldalról, s ha Isten is segít, némi világosságot kivetíteni nem csak a ma fennálló állapotokra, hanem a közeljövőre nézve is.
Az orvos és a beteg viszonyát évszázadokon át nagyfokú függőség jellemezte a beteg szemszögéből. Ez az alárendeltségi viszony az orvos szakmai tudása révén nem egyszer a kiszolgáltatottság érzésébe torkollott a beteg oldalon, sőt olyan kasztrendszeri állapotok melegágyának bizonyult, amelyen átsiklott nem egy neves forradalom (így a francia polgári forradalom is) vagy akár politikai rendszerváltás – a bronzkortól a szocializmusig –, anélkül, hogy bármelyik számba vehető változást kieszközölhetett volna. Bár az orvosi egyetemeken már a kezdetek kezdetén az épületek homlokzatán ez a mondat hirdette nagy garral a kötelező orvosi állásfoglalást: Salus aegroti suprema lex esto! (A beteg jóléte (üdve) a legfőbb törvény!), de hogy mi szolgálta a beteg jólétét, egyedül az orvos döntötte el. Ebben az évszázados aszimmetrikus viszonyban volt egy passzív fél, aki csak úgy remélhette gyógyulását, ha vakon végrehajtotta az orvosi utasításokat, és volt egy aktív, megkérdőjelezhetetlen fél, akinek tudásszférája legszélsőbb rétegeibe sem láthatott – Uram bocsá’ – léphetett be a képzetlen, laikus beteg.
Az orvosi foglalkozás a papok, borbélyok, sámánok és a kuruzslók kezéből századokon át nem tudott igazán szabadulni. Az orvosi kar öntudata akkor érte el tetőfokát, amikor a 19. század közepén az orvosi ténykedés hivatássá nemesült, magyarán, tevékenységüket szigorú törvények és feltételek szabályozták. Amíg Aszklépiosz papjai és Hippokratész követői az orvosláson kívül sok más egyébbel is foglalkoztak, például művelték a filozófiát, szónoklatot tanultak, addig a 19. század törvényei az orvosi ténykedést csak különleges szaktudással felruházott egyéneknek engedték meg, mindenki mást, aki nem rendelkezett egyetemi oklevéllel, a laikus rangra süllyesztve eltiltottak a gyógyítástól. Nem mintha rosszat tettek volna ezzel a betegnek, a sarlatánság megfékezése végső időpontban történt. Ellenben az orvos társadalom kezébe olyan fegyvert adtak, amely a hivatás autonómiáját ugyan biztosította, ám bizonyos elzárkózottságot okozott minden kívülálló földi halandóval szemben, s ami nagyobb baj, ebbe a kategóriába esett maga a beteg is. Majd másfél századig tartott ez a megkövesedett gondolkodás, amíg a 20. század sok más egyéb változással, az orvos-beteg kapcsolatánál is elmozdult pozitív irányba.
