A kapitalista rendszer gazdasági ösztönzői kezdetben rendkívül hatékonynak bizonyultak. Az ilyen típusú társadalmi rend nagyban hozzájárult a máig legfejlettebbnek számító nyugati országok felemelkedéséhez. A profitszerzés lehetősége a szabadnak nevezett piacon hatékonyan ösztönözte az innovációt, amely egyfajta közvetett és közvetlen visszacsatolásként mindig még erősebb gazdasági növekedést eredményezett. A feudalizmusra ez nem volt jellemző. Ugyanakkor ennek a gazdasági növekedésnek egyik tipikusnak tekinthető következménye az is, hogy egyenlőtlenségeket hozott létre. A feudalizmusban az egyenlőtlenségek kódolva voltak, aki jobbágyként született, elenyésző kivétellel úgy is halt meg. A földbirtokosok utódai is örökölték a vagyont. Ha ezt abból a szempontból szemléljük, hogy az emberek mindenkori együttélésével kapcsolatban a munka és az abból eredő javak elosztása mindig is valamiféle problémákat vetett fel, akkor ismételten felmerül az esetleges iránytévesztés fogalma. Túlontúl általánosító fogalom azonban, ha csak egyszerűen azt mondjuk: kapitalizmus. Sok esetben úgy hivatkoznak rá, mintha egy olyan rendszer lenne, ami a legtöbb helyen uralkodik. Valójában nem néhány, hanem több száz válfaja van, szinte minden országban szignifikánsan más tulajdonságokkal. Sok esetben úgy beszélnek róla, mintha a kapitalizmus egy valakik által bevezetett, majd önös érdekből fenntartott rendszer lenne. Pedig ez talán inkább a szocializmus bizonyos válfajaira jellemző. A kapitalizmus viszont inkább spontánul, mondhatnánk kis túlzással, hogy természetesen alakult ki az emberi szabadságjogok kibontakozásával. Ez viszont korántsem azt jelenti, hogy bármelyik típusa is tökéletes lenne.
Egyedül nem megy?
Akkor is valamiképpen meg kellett szervezni az életet, amikor kis csoportokban, kezdetleges közösségekben éltek elődeink. Nem mindenkinek voltak azonban akkor sem egyformák a képességei, lehetőségei, de a szükségletei sem. Arra régen rájöttünk, az állatvilágra is jellemző, hogy együttműködve többet tehetünk. Nem szükséges külön példákkal illusztrálni, hogy többre vagyunk képesek együtt, mint külön-külön. Nem mindig könnyű azonban eldönteni, hogy ki mit dolgozzon, és azért mit kapjon cserébe. Az elmúlt néhány száz év tapasztalatai azt mutatják, hogy a kapitalista viselkedés terjedése általában rendkívüli gazdasági növekedéssel és egyben az életszínvonal masszív emelkedésével járt együtt. Bizonyos cikkekben erősen hangsúlyozva jelenik meg, hogy a korabeli munkások nem túl jó körülmények között éltek, kizsákmányolt rétegnek számítottak. Mai értelemben véve valóban rosszak voltak az egykori munkakörülmények, de mégis az a rendszer volt az, ami jelentős és gyors fejlődést tudott produkálni, ami az életminőség javulásában is szignifikánsan megmutatkozott. A termelékenység növeléséhez a technikai-technológiai fejlesztések járultak hozzá, amiből összességében a társadalmak profitáltak, noha az egyén lehetett vesztese a folyamatnak.
Minden rendszer elavul végül
Nem volt, és nyilván nem is lesz történelmünknek olyan korszaka, melyben mindenki elégedett volt/lesz. Nyilvánvaló, hogy most sem élünk tökéletes világban. Sok baj van a gazdaság működésével, és ez egyaránt jellemző a kapitalizmus különféle verzióira, de a kapitalistának kevésbé nevezhető rendszerekre is. A nemzetközi közéletben divatossá vált a kapitalizmus bírálása. Többek szerint a rendszerben kódolva van a „mérgezettsége”. Pedig modernnek nevezett korunk egyik legsikeresebb gazdasági-társadalmi berendezkedése a piacgazdaság, a parlamenti demokráciával együtt. A társadalmi mobilitást hozták el az ilyen rendszerek, magasabb életszínvonalat és lehetőséget a közös ügyekbe való beleszólásra. Az egyéni és a vállalkozási szabadság kiterjesztése is hozzá kapcsolható. Ugyanakkor egy idő után a negatívumai is kezdtek megmutatkozni. A javak és információk egyenlőtlen eloszlása elképesztő aránytalanságokat produkált. Felmerül a kérdés, hogy globális szinten és egy-egy nemzetgazdaság esetében milyen utat lenne célszerű választani a jövőben. Vajon a fenntarthatatlannak látszó folyamatokat meddig lehet továbbvinni? A hagyományos hozzáállással haladhatunk-e súlyos következmények nélkül a megkezdett úton? Abban bízunk talán, hogy nem is olyan mély a szakadék, ami felé száguldunk? Valamiféle technológiai csodában reménykedünk, ami olyan fejleményekkel jár majd, hogy önfeledten versenyezhetünk tovább. A szakadékot, amihez közelítünk, most a klímaváltozás, a harmadik világháború fenyegető réme, a súlyosbodó környezetszennyezés testesíti most meg. A jelenlegi perspektívából úgy fest, hogy a fenntarthatóság a versenyképesség feladása nélkül nem valósulhat meg, és ez most a nagy kérdés, ami egyelőre megválaszolatlan.
Megállapíthatjuk, hogy jelenleg a fejlődésnek nevezhető út csak szűk utca. Mindenkit ide próbálnak bekényszeríteni. Ebben az utcában „tolongunk”, miközben globális szinten az általános érdekek nyomán nem vagyunk képesek együttműködni. Pedig valódi előrelépést mindig csak a szoros együttműködés eredményezett.
