Az ezredforduló utáni időszak válságai miatt azt tapasztalhattuk, hogy az állam szerepe világszerte folyamatosan erősödött. Továbbra is nyitott kérdés, hogy ez csupán ciklikus jelenség, vagy egy tartós gazdasági átrendeződés kezdete. A 21. század olyan meghatározó globális folyamatai; a demográfiai változások, a technológiai átmenet, a klímaváltozás és az egyenlőtlenségek növekedése folyamatosan meghatározzák az állam és a piac viszonyát. Az állam aktív gazdasági szerepéről évszázadok óta vitáznak, miközben a központi kérdés ma is az, hogy miként válhat egy nemzet gazdagabbá, és hogyan érhet el sikeres felzárkózást. Az eddigi tapasztalatok szerint ez nem spontánul megy végbe, mivel nem mindegy, hogy milyen arányban oszlanak meg a szabályozási feladatok a piac és az állam között. A 2008–2009-es pénzügyi válság, majd különösen a 2020-as pandémiás sokk után az állami szerepvállalás globális szinten is erősödött. Egyelőre nem látszik, mit hoz a jövő ezzel kapcsolatban. A most meglévő kihívások nem egyedülálló jelenségek. Egymással szorosan összekapcsolódó trendekről beszélhetünk. A klímaváltozás túlmutat az ökológiai dimenzión, hiszen a gazdaságra is hatást gyakorol. Nem csak elvek és felfogás kérdése mindez. Az állam szerepének erősödése esetenként komoly korlátokba ütközik. Az egyik ilyen az államadósság fenntarthatósága vagy fenntarthatatlansága. Egy másik korlát az adóbevételeknél mutatkozik meg. A globalizáció mellékhatásaként az adóalapokért folytatott verseny jelentősen szűkítheti a mozgásteret. A kiadási oldalon mindeközben egyre nagyobb nyomás tapasztalható. A klímaváltozás hatásainak enyhítését célzó intézkedések szintén jelentős beruházásokat igényelnének, miközben a működtetési költségeket is növelik a klímaváltozás közvetett és közvetlen hatásai. Az idősödő társadalmakban az egészségügyi kiadások emelkednek, és a nyugdíjrendszerek is reformra vagy költségvetési támogatásra szorulnak. A gazdaság digitalizációja mindeközben lehetővé teszi, hogy vállalatok jelentős bevételt érjenek el kevés alkalmazottal, komolyabb fizikai jelenlét nélkül. Ez viszont megkérdőjelezi a hagyományos adózási kereteket. Ha pedig módosul, az a költségvetési gyakorlat eddig bevált módszereit kérdőjelezi meg.
A piac sem mindenható
A modern értelemben vett közgazdaságtan mintegy 400 éves története bizonyos nézőpontból a liberális és a merkantilista eszmék párharca. A 20. század utolsó évtizedeinek meghatározó doktrínája a liberalizmus volt, amely a szabad piacok mindenhatóságát hirdette. A merkantilizmus sem tekinthető végérvényesen túlhaladott elképzelésnek, annak ellenére, hogy hirdetői sem tagadják, bizonyos tételeit felül kell vizsgálni és újrafogalmazni. Kezdetben a merkantilizmus hívei például azt állították, az állam gazdaságpolitikájában olyan intézkedésekre van szükség, melyek a nemesfémek felhalmozásának elősegítését szolgálják. Ezt az elképzelést a későbbiekben számos kritika érte. Lényegében tagadhatatlan, hogy a felhalmozott kincseket; az aranyat, az ezüstöt és a pénzt nem lehet megenni, így önmagukban nem jelentik a jólét alapját. Más perspektívából vizsgálódva, tágabb értelemben nézve – és nyilván a legvérmesebb merkantilisták is tudták, hogy az arany nem ehető – a merkantilizmus az állam és a magánvállalatok egyfajta szimbiózisát, a kölcsönös előnyökön alapuló együttélését jelentheti. Korunkban arra utaló jelek tapasztalható, hogy a jövőben valami ilyesmi lesz a jól alkalmazható modell. A némiképp modifikált merkantilista modellek ma is viszonylag jól működnek. Egyes ázsiai országokban állami-vállalkozói együttműködésről, üzletbarát állami politikáról beszélnek, ami lényegében egy ilyen modellnek tekinthető.
A liberális és a merkantilista irányzat közötti különbséget sokan abban látják, hogy az előbbi számára a fogyasztók érdeke mindenekfelett áll, a merkantilisták viszont a termelést tekintik a legfontosabbnak. Az előbbi lényegében a fogyasztói társadalom alapelve, utóbbi pedig csak bizonyos nézőpontból tűnhet túlhaladottnak. Vannak olyan vélemények, hogy a gazdaságnak a termelésen alapuló egészséges szerkezete a legfontosabb, a fogyasztást pedig a magas foglalkoztatottság és a bérek reális, megfelelő szinten történő tartása önmagában képes generálni. A történelmi tapasztalatok alapján és a jelenlegi körülményeket figyelembe véve nem vitás, hogy mindkét modellnek vannak olyan elemei, amelyek nem hanyagolhatók el. Amikor egy tipikusan merkantilista ország után kutatunk, Kína juthat az eszünkbe. A kínai vezetők talán sosem használják magát a kifejezést, főleg nem illetik magukat ezzel a jelzővel, és nyilván hevesen tiltakoznának is az ellen, hogy a világ legnépesebb országát, bolygónk második legerősebb gazdaságát ezzel a jelzővel illessék. A kereskedelem, különösen a külkereskedelem, azonban tagadhatatlanul hozzájárult ahhoz, hogy Kína ma a világ második legerősebb, ezzel együtt a globális folyamatokat meghatározó gazdasága legyen. Legnagyobb riválisával ellentétben nem hangzatos bejelentésekkel vagy határaitól távol eső helyeken zajló fegyveres beavatkozásokkal próbálja az érdekeit érvényesíteni.
