A száraz takarmányt a sertés nem eszi olyan mohón, a gyomrát nem terheli meg, jobban benyálazza a takarmányt, s így jobban megemészti – Az önetetők helyes használatával általában a nevelési idő 20–30, az ápolási költség pedig 50–70 százalékkal csökkenthető.
A sertéshizlalás önköltségében a takarmány 70–80 százalékkal vesz részt. Ezért a hizlalás folyamán a takarmányon lehet legtöbbet megtakarítani, vagy annak pazarlásával legtöbbet veszíteni.
A külterjes tenyésztésben leginkább a legeltetés jelentette a takarmányozást. Csak a hizlalás befejező szakaszában használtak kiegészítésképpen szemes takarmányt, árpát, kukoricát stb.
A belterjes tenyésztésre történő áttérés és a hústípusú sertésfajták elterjedése után nagymértékben megváltozott a fölhasznált takarmány mennyisége, minősége és az etetés módja. A sertéshizlalásban ugrásszerűen megnövekedett az abraktakarmányok fölhasználása.
Vizsgálat tárgyává tették a különféle sertéstakarmányozási módszereket és megállapították:
– A száraz abrak ad libitum (étvágy szerinti) önetetésével a sertések sokkal gyorsabban híznak meg, mint akkor, ha az abrakot vályúból, áztatott vagy nedves állapotban napi két-háromszori adagolásban kapják.
– A takarmányhasznosítás is jobb a szárazdarás önetetésnél.
Nálunk az 1950–60-as években a fehér hússertések terjedésével nagymértékben elterjedt a szárazdarás önetetési módszer is, mert a nagy- és a kisgazdaságoknak egyaránt többféle előnyt biztosított:
– Az önetetők helyes használatával általában a nevelési idő 20–30%-kal, az ápolási költség pedig 50–70%-kal csökkenthető.
– A falkában tartott állatok tetszés szerinti időben és az étvágyuk szerinti mennyiségben fogyaszthatnak az előttük álló takarmányból.
– Megszűnik az etetéskor oly gyakori tülekedés, a vályúnál való marakodás.
– Az egyedenkénti eltérő növekedési erély jobban kifejezésre juthat, mert a jobb étvágyú sertés többet ehet, és ezáltal jobban fejlődhet.
– A száraz takarmányt a sertés nem eszi olyan mohón, a gyomrát nem terheli meg, jobban benyálazza a takarmányt, s így jobban megemészti.
Kellő figyelemmel és hozzáértéssel ellenőrizni lehet az önetetővel hizlalt falka egészségi állapotát is, és idejében észre lehet venni, ha valamelyik sertés beteg. A napi takarmányfogyasztás megbízhatóan jelzi a falka étvágyát.
Nagyon fontos: önetetéssel csak akkor érhető el jó eredmény, ha a sertések állandóan ivóvízhez juthatnak.
A szárazdarás önetetéses sertéshizlalás csak akkor kifizetődő, ha:
– az etetők konstrukciója, fölépítése jó,
– az abrak szóródását kellő figyelemmel a lehető legkisebb mértékre korlátozzák.
A legjobb etetők legfigyelmesebb beállítása esetén is számolni kell 1–2%-os takarmányszóródással.
A rossz fölépítésű etetőknél még a legfigyelmesebb beállítás esetén is előfordulhat kb. 7%-os takarmányszóródás. A különféle meghibásodások esetén a szóródás a 20%-ot is elérheti.
Nem egy esetben a rossz konstrukciójú etetők figyelmetlen és hanyag szabályozása miatti nagymértékű takarmányszóródás kérdésessé teszi a hizlalás gazdaságosságát.
Minden etetési módnak vannak előnyei és hátrányai, amelyek a különféle közgazdasági feltételek között más és más elbírálás alá esnek. Például az olcsó energiagazdálkodás idején a szárítás volt a legelőnyösebb tárolási mód. Ezzel az időszakkal egybeesett a kész sertéstápok és a szárazdarás önetetés nagymértékű elterjedése.
Silótakarmány
A mai energiahiányos időben ismét sokat foglalkoznak a silózással és más energiatakarékos tárolási módszerekkel.
A silózott vagy más úton szárítás nélkül tárolt kukorica etetése megváltoztatja majd az eddigi etetési módot. Sok helyen áttértek ismét a nedves etetés valamely változatára.
A nedves etetést (moslék, nedvesített darakeverék) ma már nem „vödrözéssel”, „pitlizéssel” végzik, mint 20–30 évvel ezelőtt, hanem különféle gépi berendezésekkel.
Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a sertéshizlalás önköltségében a takarmány 70–80%-kal vesz részt. Ezért a hizlalás folyamán a takarmányon lehet legtöbbet megtakarítani, vagy annak pazarlásával legtöbbet veszíteni.
Takarmányértékelés
A takarmányok tápértékének összehasonlítására az első kísérleteket Albrecht Thaer végezte. Az 1809-ben kiadott könyvében az egyes takarmányok termelőértékét a közepes minőségű rétiszéna táplálóértékével igyekezett kifejezni. Ez volt az ún. széna-egyenértékszámítás, amely gyorsan elterjedt és a 19. század végéig érvényben volt.
A 19. század végén a széna-egyenérték elgondolása alapján az északi államokban az ún. skandináv takarmányegység terjedt el. Itt az árpa és a zab keverékét vagy csak az árpát vették a takarmányok értékelésének alapjául. Például: 1 skandináv takarmányegységgel egyenértékűek: 1 kg árpa; 1,2 kg zab; 0,95 kg kukorica; 1,2 kg korpa; 4 kg burgonya; 10 kg takarmányrépa stb.
A takarmányok értékelésénél figyelembe vették azok vegyi összetételét és az emészthetőségükre vonatkozó adatokat. Ismerték már a fehérjék különleges jelentőségét az állatok táplálásában.
Kellner Oszkár német tudós kísérletei során a fehérjék, a keményítő, a zsír, a cukor és a rostanyagok zsírtermelő képességét vizsgálta kifejlett hízó ökrökön.
A létfenntartó takarmány mellett a vizsgálandó tápanyagokat tiszta állapotban adagolta a kísérleti ökröknek és mérte azok zsírtermelését.
Azt tapasztalta, hogy ha a kísérleti ökröknek a létfenntartó takarmányon felül 1000 g (1 kg) száraz tiszta keményítőt ad, akkor az 248 g faggyút termel. Ezt vette alapul a későbbi számításainál, amely szerint 248 kg zsírtermelő képesség megfelel 1 keményítőértéknek.
Kellner olyan módszert dolgozott ki, amelyben kémiai analízisek segítségével hozzávetőlegesen meg lehetett állapítani az egyes takarmányok zsírtermelő értékét.
A vizsgált tápanyagok keményítőértéke nem egyenlő azok keményítőtartalmával. A keményítőérték az adott takarmány táplálóértékét fejezi ki a táplálóanyag-tartalom zsírtermelő képessége alapján.
A keményítőérték az a szám, amely megmutatja: mekkora az a tiszta keményítőmennyiség (kg-ban kifejezve), amely a vizsgált takarmány 100 kg-nyi mennyiségével azonos mennyiségű zsírt termel a vizsgált ökörben, ha ezt a létfenntartó takarmányon felül etetik. Például 100 kg takarmányárpa annyi zsírt termel, mint 72 kg tiszta keményítő, tehát az árpa keményítőértéke 72. Az ókukorica keményítőértéke 79, jó minőségű búzakorpáé 50, a halliszté 57, a kukoricacsutka-őrleményé 22 stb.
A kutatások arra is rámutattak, hogy a takarmányok keményítőértéke mellett mindig meg kell határozni azok emészthető fehérjetartalmának is a minimális mennyiségét.
A takarmányok energiatartalma energiaegységekben, kalóriában vagy újabban Joulban (dzsúl) is kifejezhető. (1 kcal, kilokalória = 4,184 kJ, kiloJoul).
A takarmánnyal az állati szervezetbe bevitt energia részben távozik a bélsárral, vizelettel, váladékokkal, gázokkal stb. Más része az életműködés, az emésztés, az anyagcsere, a testhőmérséklet fönntartására szolgál, és csak egy kis hányada (a metabolizálható energia) hasznosul a testállomány növekedésében, a hús termelésében stb.
Az energetikai rendszer mind a takarmány tápanyagértékét, mind az állati termékek, hús, tej, a magzat stb. értékét energiában méri.
A takarmányok energetikai összehasonlítása alapján például 1 kg tiszta keményítő zsírtermelő értéke (1 keményítőegység) egyenlő 1,43 kg árpa (1,43 skandináv árpa takarmányegység) vagy 1,66 kg zab (1,66 takarmányegység), vagy 2356 kcal (kilokalória) értékű takarmány zsírtermelő értékével.
