Álló héttel a magyarkanizsai kuttyogatóverseny előtt nyilvánvaló volt, hogy részvevőcsúcsot állít a rendezvény, hiszen már ekkor nem fogadtak újabb benevezéseket. A rossznyelvek szerint Magyarkanizsáról többen maradtak távol, mint amennyien máshova beneveznek. A rendezvény azonban nem csupán arról marad emlékezetes, hogy annyian léptek fel, mint eddig még soha sehol, hanem a zsákmányról és a lebonyolítás gördülékenységéről.
A hasonló jellegű rendezvények szervezői közül senki sem dicsekedhet azzal, hogy százhúsz részvevőt fogad a kora reggeli órákban, majd egyetlen óra leforgása alatt kávéval és pohárkányi istenhozottal kínálja, elintézi a benevezést, megreggelizteti a vendégeket, egyentrikóba bújtatja és en masse lefényképezi őket, ismerteti velük a versenyszabályokat (másutt erre a versenyt megelőző nap szokott rámenni), majd Tiszának ereszti. Szabályzatismertetés! Kihagyták belőle, hogyan lesz, ha zsákmány nem lesz. Mert aki úgy ismeri a Tiszát, mint a szervezők, az tudta, hogy bőven lesz. És lett!
KI KICSODA A HARCSÁS SZAKMÁBAN?
Az esélyek latolgatása már egy héttel korábban elkezdődött, amikor az adai versenyt követő rögtönzött szakmai kerekasztalon a kuttyogatás mesterei szerint Magyarkanizsán a Szalma–Újhelyi párosnak lesznek/vannak legnagyobb esélyei. Ez nem jóslat volt, de nem is előrejelzés, hanem a szakmai ismereteken alapuló elemzés végkövetkeztetése. Az említettek ugyanis nem járnak vidékre versenyezni, így csupán a környékbeliek tudnak róluk. Ezen ismeretek alapján viszont tanácsos minél távolabb tartani tőlük a csónakot, mert a közelükbe férkőzőknek semmi esélyük, a távolság növekedésével viszont az esélyek egyre nagyobbak. A helyzetelemzőknek, mint végül kiderült, igazuk lett. De még nem tartunk ott.
A látványos kihajózással kezdődő verseny, amikor hatvan csónak fedélzetén százhúsz horgásszal szántani kezdte a békésen folydogáló Tisza letisztult és a napok óta tartó irgalmatlan napsütés hatására kimondottan langyos vizét, látszott, hogy a bajnokjelöltek szinte menekülnek egymástól. Kuttyogatásban az íratlan fair play értelmében nem illik beállni csorgásban levő csónak elé. Ha pedig annak fedélzetén mesterek vannak, beállni mögé semmi értelme. Ilyenkor ugyanis a később érkező legénységnek az a harcsa marad, amit a mesterek elmulasztottak begyűjteni. Tehát kevés, vagy semmi. Az eszményi vízjárás, a kedvező időjárás és a terep nyújtotta adottságok feleslegessé tették a cikis helyzetek kialakulását, minden legénységnek bőven jutott vízfelület. Meg harcsa is!
VERSENYSTRATÉGIÁK
Hogy a szervezőknek igazuk volt a biztos zsákmánnyal kapcsolatban, az már a verseny első órájában bizonyossá vált. Amikor az újságírókat, tévéseket, távoli vidékekről szakmai ismeretek gyarapítása végett érkezőket (gyerünk Kanizsára tanulni!)… szállító csónak végigfurikázott a pálya harmadán, látszott, van annyi harcsa, hogy ne kelljen a kalapot hívni segítségül. Ennyi volt egy óra elmúltával a mezőny egyharmadának.
A legénységek egyike sem panaszkodott, hogy ne lett volna kapása, arra viszont igen, hogy aprók a harcsák, és csak maszatolnak, lecsipkedik a csalit, a horgot pedig nem veszik be. A mesterek egyike-másika viszont elmondta, hogy a versenyképesek kapásai (csak a 60 centinél hosszabb harcsák számítottak) alig különböznek az aprók giliszta- meg nadálytépéseitől, tudni kell különbséget tenni a kettő között. Ezen (is) múlott, felkerül-e valaki a dobogóra, vagy beleszürkül a tömegbe.
Szembeötlő volt, hogy a helyi mederviszonyokat és a harcsák vélt tartózkodási helyét jól ismerő környékbeliek sokkal gyakrabban változtattak helyet, ismételték meg a csorgást, és próbálkoztak újabb verettel ugyanazon a szakaszon. A versenykiírás ugyanis indokolatlanná teszi a kifejezetten nagy – ebből kifolyólag bizonytalan – termetes példányokkal való kacérkodást, és azokra a harcsákra helyezi a hangsúlyt, amelyek gyorsabban növelik a napszámot. (Meg az újságírói lapszámot.)
A CÉLEGYENES FELÉ
Az utolsó versenyóra küszöbén a vízen cirkáló csónakok utasainak észrevételei kétségbeejtően összekuszálódtak. A legénységek legalább felének volt zsákmánya, de senki se tudta pontosan megmondani, hogy a szóbeszéd melyikükről szól. Ám ez a tény égbekiáltó összsikernek számított még akkor is, ha egyik-másik hal – mint utóbb kiderült – nem lógott ki a vinkliből. A szervezők ugyanis a mellémérések kiküszöbölése végett hatvancentis mérőlécet szabtak, rá derékszögbe egy másikat, és ezt kiszögezték a móló pallójára. Amelyik harcsa ebből nem lógott ki, az méretlenül került vissza a Szőkébe.
Ugyanakkor híre ment, hogy a törökkanizsai híd környékén a Tiszát püfölő Szalma és Újhelyi aratnak. Míg a legénységek kisebb hányada legyintve mutatta, hogy kicsi a fogás, vagy félkézzel mutatta, hogy nincs, addig a folyamatosan a pálya alvégét vallató, előre esélyesnek nyilvánított páros négy kézzel is alig tudta megemelni a zsákmányt. A kommentárokra, hogy ez már biztos győzelem, félve mondogatták, hogy valaki még lepuffanthat egy félmázsást. Csakhogy ekkorával a többiek csupán álmodtak, fogni nem is próbáltak. Bár egyesek elmondása szerint ekkora is jött. De boldogan ment.
A MÉRLEGÉ A SZÓ
Mivel a félmázsásak (meg a néhány gondolattal súlyosabbak) sorra kereket oldottak, győztek Szalma Gábor (Magyarkanizsa) és Újhelyi Péter (Törökkanizsa) utcahossznyival megelőzve a mezőnyt. Tizenkét harcsájuk összsúlyban 32,48 kilót nyomott, és ezek közül került ki a verseny legnagyobb (9,54 kilós) nagybajuszúja is, amely Újhelyi horgán veszett rajta. És végül – láss csodát! – a verseny fődíját sorsolás által is ő nyerte el.
A második helyezettek a futaki Vladimir Prišić és Nenad Jovičić, kilenc harcsájuk összsúlya 18,30 kiló volt. Náluk álljunk meg egy szóra! Ők annak a Big Foot csónaktípusnak a megalkotói és gyártói, amelyből egyet a magyarkanizsai verseny szervezőinek ajándékoztak fődíj gyanánt. Inkább kedvtelésből, mintsem pénzszerzés céljával kifejlesztett modellről van szó, ezért kizárólag csúcsminőségű anyagból és ennek megfelelő hozzáállással készül; minden szinten bevizsgáztatott, kiállta az EU-s követelmények és Lloyd-szabványok szőrszálhasogató és olykor kukacos követelményeit is. A járgány piaci értéke 2900 euró. Részünkről: adhatott volna nekik több harcsát is a Tisza!
A harmadik helyet az immár sztárokká növő magyarkanizsaiak, Pópity Mihály és Pósa Róbert foglalták el, hat hárcsájuk 16,25 kiló volt. Sztárokként való emlegetésük azért indokolt, mert az eddig megrendezett három Tisza menti kuttyogatóverseny mindegyikén dobogóra kerültek. A negyedik úgyszintén helybeli páros, Hangódi Sándor és Bata Ferenc (hét harcsa, 14,54 kiló), míg az ötödik helyet mindössze kettő, de termetes harcsával (11,37 kiló) a szabadkai Đorđe Nikolić és Velimir Grbin foglalta el.
Kuttyogatóversenyeink történetében egyedülállónak számít, hogy a fellépő legénységeknek a fele értékelhető halat fogott. Ennek összsúlya több mint 226 kiló volt. Ha ehhez hozzáképzeljük a még vízen visszaengedett példányokat, valamint azokat, amelyek nem lógtak ki a vinkliből, egyértelmű, hogy ekkora halsűrűségre komoly terveket lehet alapozni. Különösen annak ismeretében, hogy a korszerű és halbarát horgászszemlélet szellemében a szervezők „reanimáló” különítményt működtettek, amely a harcsák visszaengedésével és olykor (sikeres!) élesztgetésével volt megbízva. Harcsa tehát, mondhatjuk: van!
Ennek ismeretében nem csoda, hogy felvetődött a Kuttyogató Világkupa megszervezésének ötlete, melyet Szerbia és Magyarország közösen hozna tető alá a Tisza Szeged és Magyarkanizsa közötti szakaszán. Ez egyelőre csupán szóbeszéd. De mindenkinek tetszett.
Részünkről: Ehhez már csak az államvezetőség(ek)nek kell felnőniük.
