Adán gazdagabb volt a zsákmány, mint két héttel ezelőtt Moholon. A moholi verseny ugyanis a tiszavirág rajzását követően került megrendezésre, hiszen köztudomásúan a Tisza halainak hosszú időre van szükségük a túlzabálás kiheverésére. A nagybajuszúak immár serényebbek voltak a csalik körül, ami jó volt. Ugyanakkor az alsó szél kitartóan fújt, ami viszont ártott. Az apró harcsák maszatolásait ilyenkor nehéz érzékelni, a ringatozó botvégek túlságos élénkséggel táncoltatják a felcsalizott horgokat, a csónakokat pedig nehéz pályán tartani. A körülmények tehát előrevetítették, hogy ezt a műfajt nem a tizenkettő egytucat fajtából való harcsabűvölőknek, hanem a mestereknek találták ki.
Már a verseny első órájában híre ment, hogy a magyarkanizsai Bata István és az ugyancsak magyarkanizsai színekben versenyzett palicsi Žarko Čekrdžin hamarjában kettőt is fogott, és több legénységnek úgyszintén volt harcsája. A pályát végigjárva meggyőződhettünk, hogy a versenyzők nem unatkoznak. Szinte mindenkinek volt kapása, akasztása, lemaradása... Közben rohamosan fogyott a csali, mert a maszatolásokat többnyire giliszta- és nadálytépkedés eredményezte. Ezekből kellett értelmet kihámozni. És akadt, akinek sikerült.
Batáék versenystratégiája – némi műszaki furfanggal fűszerezve – végül is eredményesnek bizonyult. Az eredményhirdetést követő ebéd során rögtönzött kerekasztal-beszélgetésen elmondták, hogyan művelték.
Folyamatosan 11 méter mély vízen jártak, csalijaikat pedig kezdetben négyméretes mélységre engedték. Idővel, amikor a kapásokból már csak maszatolások maradtak, mélyebbre süllyesztették a csalikat, végül már hét méteren tartották őket. Így sikerült hét harcsát begyűjteniük 11,75 kiló összsúlyban. Megközelítőleg annyit fogtak, mint az őket követő három legénység együttvéve. Sokáig az ő harcsájuk volt a legnagyobb, ám a hajrában az adai Bera Györgynek és Petrics Albertnak sikerült horogra szólítania egy 4,25 kilósat, amely mintegy negyven dekával volt súlyosabb, így szerkesztőségünk serlege Adán maradt. Beráéknak a verseny legnagyobb harcsája egy további kisebbel fűszerezve elegendő volt a második hely megszerzéséhez, míg a harmadik helyet a magyarkanizsai Pópity Mihály és Pósa Róbert szerezték meg. Csupán grammokkal előzték meg Losonc István és Somogyi József helybeli versenyzőket, míg az ötödik helyet Duško Rakić és Branislav Stanković foglalta el. A szakmai kerekasztal során a győztesek kifejtették, hogy sikerüknek titka többnyire műszaki. Mivel az erősödő alsó szél egyre jobban táncoltatta a járgányt, és nem kívánatos táncra kényszerítette a bothegyeket, a csónakot hosszába állították, mert így kevésbé jut kifejezésre a hullámverés hátrányos hatása. Ilyenkor azonban a csónak hajlamos arra, hogy sokkal gyorsabban haladjon, mint amennyire azt a horgászok szeretnék, ezért igen fárasztó visszaevezésekhez kell folyamodni. Csakhogy Batáék csónakja villanymorottal is fel volt szerelve, amelynek segítségével sokkal könnyebb volt mind pályán maradni, mind lassítani a haladást.
És még valami, még ha sem szakmailag, sem tudományosan nem bizonyítható. Bata István évek hosszú során át az ország legbalszerencsésebb versenyzőjének számított, hiszen szinte minden versenyen dobogóközelbe került, majd rendre lemaradt onnan.
Aztán tavaly – Duško Rakić csapattársaként – éppen Adán került fel először a dobogóra, és azóta is feljár. Különösen amióta Žarko Čekrdžinnel versenyez, akinek ez volt az ötödik fellépése kuttyogatóversenyeken, és a negyedik dobogós helyezése. A szerencse köztudomásúan forgandó. Ám úgy tűnik, megfelelő csapattárssal nem kizárt a ráhatás lehetősége.
